Összegzés

Vége a nyárnak, bármilyen nyár is volt és akar elhúzódni, de a héten vége. Kis összegzés. Mint, ahogyan az lenni szokott, rengeteg tervvel néztem elébe, de minimum a világot akartam megváltani két hónap alatt. Továbbra sem jött össze a dolog, de nem csüggedek, kaptam helyette mást....

Akartam rajzolni, bővíteni a már unalmas mappám, frissíteni. Szerencsére sok volt, ami elkelt, rendelésbe is készültek, így csak gépen vannak már meg, de nem bánom egyáltalán. Jól esik nagyon, hogy a világban szanaszét kezdenek el lenni rajzaim, egy kicsinyke kis porfészekből. Noha a műtéteim sorra elvitték az összeget, mégse szomorkodom, hiszen még nincs vége, talán sose lesz, néha olyan, mintha egy másik ember álmában élnék, engem pedig csak kitalált, hogy az emberi erő határait figyelje.Az a baj,h cseszett akaratos vagyok, és én kitaláltam, hogy egy év múlva röhögni fogok mindenen, amin most még nem.

Ismét bebizonyította az élet, miért utálom az összes rajzos közösséget. Szomorú, de igaz, a legtöbb irigyed mindig onnan jön, ahonnan nem várnád, és a munkádból. De ez természetesen bók, mert faszán csinálhatsz valamit. Nincs akkora nyelvem, h könnyebbé tegyem a magam útját, és nincs hozzá ingerem, hogy gerinctelenné tegyem magam. Mostanra már tisztulni látszik az összkép, hogy nem borítok emberekre asztalt, az csupán a távolságnak köszönhető, és azoknak, akiknek van esze, szeme, és látják, amit a birka tömeg nem. A biztonság kedvéért azért beraktároztam néhány finom dolgot arra az időre, ha borulni látszana a bili, kegyetlenül mindent kitálalok. Végül is, csak nőből lennék... a hiszti roham illik a képbe és a dédelgetett bosszú hadjárat is.

Hamarosan kezdődik az egyetem. Nem mondom, hogy nagyon várnám, mert hazudnék.... de borzalmasan hiányzik néhány ember, akik ha most hívnak már görcsben van a gyomrom, remegve veszem fel a telefont és bőgök, ha meghallom a hangjukat. Már nem elég a fészbuk bökdösés, üzenetváltás... őket akarom. (vizsgáktól mentesen, de valamit valamiért)

Hogy tanítani megyek e idén, sok tényezős. Tavalyi évből okulva pedig már tudom, mit lehet, és mit kell máshogy csinálni, hogy érdemben a haladás látszatát keltsem. Szeretek gyerekek között lenni, de nem a tanítás a célom, vagy akkor nagyon kicsiket, akik még nem a fészbukon fogják megbeszélni, hogy lógjanak el az óráról. És még csodálkoznak, ha retorzióhoz folyamodom? Még jó, hogy nem az én üzenőfalamon megy a diskurzus, csak a közösben.

Amit egyáltalán nem terveztem, de jött... két nagyon nagyon számomra fontos ember is elvesztette  egy szerettét. Ilyenkor minden más pirinyóvá lesz, mert meghal az ő egy része is. Annyira akartam fogni a remegő kezet, feltörölni a könnyeket, csendben vigasztalni. És elfelejtettem minden mást, ami bosszantott. Mert amíg nem tudod, milyen mikor az utolsó tekintetével rád néz, és tudjátok, nincs tovább, addig ne ítélkezz, biztos nincs komoly baj az életében, átlagos.

Hogy előtte, mi bosszantott? Szörnyen gyerekes dolgok. A leginkább azt nem értettem, hogy olyan(ok) bántanának, akik soha nem láttak, akkor honnan ismernének? Nem tudják az életem, és mert a manapság oly divatossá lett szennyeseink kiteregetése helyett én itt magamban oldom meg, dolgozom fel a dolgaimat, nekem már rögtön jó az életem. Nyugodtan lehet mondani, mindenkinek a maga baja a legnagyobb, a különbség csak annyi, hogy azokkal szemben, akik ezzel huzakodnak elő akárhányszor felelősségre vonás következne, az én számból ez a mondat egyszer sem hangzott el. Mert én ezzel tisztában vagyok, de azzal is, h az az ember hallgat leginkább, akinek a segítségre leginkább szüksége lenne. Ezen pedig el lehet gondolkodni az ujjal mutogatás helyett. Azért pedig véletlenül se legyek beskatulyázva, mert fűnek-fának nem sírok... azokért a könnyekért le kell tenni valamit az asztalra, nem elég csak lenni, barátnak, jó embernek, szerethető lénynek kell lenni, akiben az ember megbízhat, és az érdeklődése után nem kezd el rögtön azon forogni, most vajon mivel akar hátba támadni, mit akar felhasználni az elejtett morzsákból?

Az élet túl szövevényes, hogy egy poszt bemutassa azt, amiben ebben a percben is élek, de ugyan, miért is mutatnám be? Hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy egy ilyen ingerekkel teli világban írjam le azt, amit valahol mindenki átél (csak dózisában máshogy), így innentől egyszerűbb lenne, ha azok, akik rejtettben követnek tennének egy baszott nagy szívességet és eltakarodnának innen. Akik máshol figyelgetnek meg egészségükre, teljesen más körben mozgunk, nem az egóm mondatja, egyszerűen a tények. Vannak, akik hamar megtörnek, mert a kialakított tökéletes világukba belekeveredik egy porszer, de szerencséjükre mindig van egy biztos háttér mögöttük, és vannak, akik teher alatt vállnak igazi emberré és felelősséggel telve állnak a problémák megoldásához, mert más nem fogja helyettük, mert nem menekülhetnek máshoz. Emberi különbségek ezek, amiket nem tanulni kell (bár lehet), az élet így hozza, aztán eldől, mennyire tud ezzel boldogulni, élni.