2013. március 7., csütörtök

Kiállításról

Sziasztok!
Úgy illik, ha már felvetettem a kiállítást, akkor emlékezzek is meg róla legalább egy bejegyzés elejéig. Először is, a legfontosabb, nagyon köszönöm mindenkinek, aki el tudott jönni a megnyitóra, illetve később megnézi a képeket. A fenti montázs ízelítő azokból, amiket a barátaimtól kaptam és túlélték az estét és a másnapi négy órás vonatutat haza. Szeretem, hogy ennyire szeretnek és tudják, mit szeretek utánuk:)
Ők:)
Órákat tettek meg, hogy velem lehessenek, még most is kiráz a hideg és érzem azt a -sírni tudnék, olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok- érzést, amikor az ajtóban megláttam őket. És akik telefonon hívtak, később találkoztunk... senki nem hagyott magamra, aki tudja, mit jelent ez nekem. Olyan kép sajnos nem készült, ahol mind rajta vagyunk... de ha becsukom a szemem, látlak benneteket. Tudom, hogy egy ritka kincs tulajdonosa vagyok általatok.
Várni akartam ezzel a bejegyzéssel, amíg leülepszik bennem az egész, hogy reálisan lássam magam és a helyzetem. De rájöttem, hiába várok rá, mert most is ugyanolyan zavart vagyok, mint akkor. A fáradság még most is ugyanúgy elnyom és a zavartság, csak most már némi üresség érzet is vegyül hozzá. 
Pokoli nehéz volt a kórházzal összehangolnom a dolgot és utólag egyáltalán nem is értem, hogy sikerült. Nem biztos, hogy újra be merném vállalni, iszonyat erőt vett el belőlem és félek, a kiállítás is látta ennek kárát. Még most sem sikerült helyreráznom magam sem fizikálisan, sem szellemileg. Igazából fáj minden egyes alkalom, amikor a saját esendőségemmel találom magam szembe. Az, hogy nem kaptam esténként sírógörcsöt a kimerültségtől és a tehetetlenségtől, Anyának köszönhetem. 
De... kezdjük a kiállítási előkészületekkel. Előző nap kipakoltunk Thubbal mindent, órák munkája, amin mindig meglepődöm. Vívtuk a harcot a damillal, centikkel, ugráltam a székeken, csomóztam, újra csomóztam, földhöz vágtam... aztán a kávé ereje új lendületet adott, most már csak ferde az egész, de már a falon van. Ekkor éreztem büszkeséget először, amikor körbenéztem és még a felpakolás is a mi -kesze-kusza- kezünk munkáját dicsérte.
Még pakolás előtt sikerült megbeszélnem egy találkozót a Nyugatiba Anitámmal, aki végül a csütörtök esti fagyhaláltól is megmentett a szobájának kényelmes zugának átadásával. Amíg mi pakoltunk Thubbal, ő okosodott helyettem is, majd késő délután szedtük össze egymást (egy apró tipp a nem minden nap Bp-en járóknak, ha találkozót szervezel, SOHA ne egy Sparhoz vagy egyébhez tedd! Lehet, h kisvárosban egy van belőle, de nagyvárosban öt házra jut egy.... )
Átbeszéltük az éjszakát, a debreceni albérletes idők hangulata szinte a bőröm alá kúszott, vagy négy órát aludtam. Másnap (vagyis már aznap jócskán) rohanás vissza az utolsó simításokat elintézni, Thub másodszor is felszedett, hogy el ne tévedjek. Innentől viszont nagyon el van mosódva minden, mintha öt perc alatt letudtuk volna a fél napot..... már félhomály volt, amikor az ajtóban unokatestvéremet megláttam vőlegényével, akkor fejbe vert a tudat, hogy sehol nem tartunk, az idő viszont nagyon itt van. Szerintem ez lett az első vállalható kép rólunk, ekkor már a megnyitót magam mögött tudtam. Nyugodtabb voltam.
Azután húgom is megjelent Ramival (aki a hivatalos fotósnak lett kinevezve, a képeket Ő készítette nagy többségben, ezer köszönet érte Ramcsikám!!). Tesóm hozott utánam még néhány képet, azokat is felraktam, anya küldött pogácsát (csakis egy anyának juthat eszébe, hogy még ezt is küldjön, sose lehet tudni alapon!). Vicus megnyitotta az estét, mi mondtunk néhány tőmondatot, amit én igyekeztem mellékmondatos formában előadni, nem nagy sikerrel. Amire még emlékszem, az Zsuzskám, ahogy a nyakamba veti magát. Úgy szorított, mintha egy csoda lennék, mosolyogtam az anyukájával a lelkesedésén. Húgom is megölelgetett, hozta magával a család érzetét a mozdulattal és itt éreztem először, hogy bőgnöm kell. Elengedett, én körbe néztem és láttam azt a sok embert, aki élvezi a látottakat, élvezi a társaságot, a helyet, Helga, Jankuli és Tomi is úgy olvadtak be Noival, Anitával a képek közé, hogy kicsit olyan érzésem volt, mintha őket is a bőröndömben hoztam fel magammal. Olyannyira, hogy a Helgától kapott kölcsön karkötő is majdnem rajtam maradt.... jajj, nagyon szép volt! Imádtam, azt is:)
Senki nem tudta, hova tűntem... most elárulom. Megkerültem a teaházat, szemerkélt az eső, sötét volt már és sírtam. Haza telefonáltam, két szipogás között megköszöntem anyának nem csak az elmúlt napokat. Felnéztem az égre, apának is megköszöntem, azután visszamentem a melegbe. Beszélgettem a vendégekkel, amíg végül csak mi maradtunk, páran.
Az albérlethez visszaérve megkaptam az "ünnepeltnek jár" vörös borom, megittuk, én kicsit megint beleszaladtam a saját csendességembe. Gondolkoztam gondolatok nélkül... nem tudom máshogy megfogalmazni. Aludni Jankuliéknál aludtunk, három órát, a többit pedig hazafele a vonaton. 

Sok emberrel megismerkedtem, barátaim barátaival, családjával. Rengeteget beszélgettem azokkal, akikkel államvizsga óta keveset találkoztam. Ezek alapján még egyszer végig vinném így a februárt, ahogy végig vittem. Főleg, hogy tudom, tapasztalom, most is itt vannak nekem, amikor ismét elöntött a fáradság és ugyanúgy vigyáznak és szeretnek, ahogy mindig is tették. 
Jucuskám, Angi, Zsolti, Kriss, Mesikém, Szilvus, Cica... nem tudtatok eljönni, mégis olyan volt, mintha első sorban állnátok Helgáék mellett, mert elég volt a telefonban hallani a hangotokat, látni az üzeneteiteket... 
Nagyon szeretlek benneteket!  Köszönöm, hogy vagytok.


2013. február 9., szombat

alkotási para és egyéb

Sziasztok!
Idén érdemben nem osztottam meg rajzokat, ennek az elsődleges oka a február 22-ei kiállításom, amire mindenkit szeretettel várok! Minden fontos infó a mellékelt meghívón, gyertek! :)
Nagyon sok tervvel láttam neki a munkának, sajnos annál több gond-kő gördült elém, de azt hiszem, így is vállalható lesz a meglepetés rajzok száma. És még néhány "hosszú még az éjszaka" napom van az alkotásra.
A kiállítás után fogok egy összegzést írni, nagyon tanulságos már most, és érzem, hogy a java még hátra.
(...)
Már most nem győzök elég köszönetet mondani anyukámnak.... a sírás kerülget, ha csak az elmúlt pár nap fejetlenségére gondolok, egyszerűen nem tudom, miként képes ilyen higgadtan, határozottan és célorientáltan cselekedni úgy, hogy közben ezer fele szakad ő is. Képtelenség leírni, mennyit segített hirtelen, amiről azt hittem kisujjból kirázom, hát nem. Köszönet a barátoknak, akik ugyanúgy készülnek velem a kiállításra, mint ahogyan én. Fordítanak, ami a kiállításon bemutatott illusztrációkhoz kerülnek majd felhasználásra, kereteket hajkurásznak nekem, s mert a fülem egy baleset óta finnyás a fülbevalókra, most a tökéletes darabot keresik a számomra legalább arra a másfél órára :) Most kicsit úgy érzem, kihasználom a türelmüket, soknak érzem magam, de percek alatt tudják eloszlatni a fejemben a köd zűrzavarát. És akkor újra látom magam, meg a célt.
S ilyenkor látom, mennyire is szerencsés alkat vagyok. S mikor már természetesnek venném őket, akkor kapom meg a leckét, h ne tegyem. Karácsonykor elsumákoltam egy kezelést, nem lettem érte megdicsérve, nem is vártam egyébként. Most lesz pótolva, elégé szükségét is érzem, ámbár amikor közölte doki, hogy a szabad hete kizárólag a kiállítási hetem lesz, legszívesebben nyakon szúrtam volna magam. Ott ültem a székben és csak pislogtam a hülyeségemen.... s haza érve nem tudtam sírni, pedig egész végig azt akartam. Sőt, már ott a wc-ben elbújva rákezdeni. De a buszon hazafele mindenképpen, ám a veszett nagy büszkeségem nem engedte, h sírjak. Bekönnyeztem ugyan, ismerős arcokat amúgy se láttam, de francnak se volt kedve a bűzben szipogni a szakadt bőrülésben. Mire haza értem meg már az egész olyannak hatott, mintha csak álmodtam volna. És tudjátok mi volt a legérdekesebb az egészben? Elmondtam a barátaimnak a kórházi hírt, és a két végletet kaptam válaszul. A- utazok azonnal és addig aludj egyet B- sok sikert mindenhez.
Mindkét verzió után bőgtem, persze más okból. Sem szóban, sem írásban eddig nem részleteztem, mivel jár számomra egy kezelés, most sem teszem. De nem üdülni megyek, nem az ebéd miatt, és nem is ismerkedni. Valószínűleg nem írtam le elégszer, nem mondtam el annyiszor, h akikkel napi rendszerességgel találkozom, tudják, mit jelent nekem a rajz, s hogy ez a pesti kiállítás mekkora lehetőség lehetne a számomra. S akkor válasszak. Mindkét helyen ott leszek, mosott szarként, de megcsinálom. Ne kérdezzétek, hogyan, mert még nem tudom ebben a percben, de meg fogom csinálni. 
Találkozzunk a kiállításon, s ha kicsit kába leszek, ha sokat nevetek, vagy sokat sírok, tudjátok be az örömömnek :)



2013. január 11., péntek

Délben

Sziasztok!
Novemberi és decemberi rajzokból válogatva írok egy bejegyzést most. Minden egyéb infót a képről megtaláltok a facebook oldalamon, gyertek, ha még nem tettétek, s nézzétek meg őket.
Direkt nem készítettem éves összegzést, terveket erre az évre december utolsó napján itt a blogon. Helyette összeírtam magamnak mindent, amit szeretnék véghez vinni, külön cetlikre s felfűztem őket egy madzagra, kitettem egy minden nap jól látható helyre a szobámban. Most, hogy pötyögök nektek, szemem sarkából is látom őket :) Jó, ha az embernek vannak céljai és kitartása hozzá, minden más meg szerencse kérdése.
A látszat ellenére, néha a csípős nyelvemre csomót kötök. Ilyenkor hajlamos vagyok homokba dugni a fejem, hiába tudom, hogy ezzel önmagamnak okozok rengeteg feles kört. A konfliktuskezelésem noname embereknél igen hatékony, de teljesen más lapra tartoznak azok a kapcsolatok, amelyeket éves múltra tudok visszavezetni. Nem kezdek el csöpögő idézeteket másolgatni, meg youtubés linkeket beilleszteni :) (ezért hoztam a rajzokat, helykitöltésnek, helyettük. :D)
Kicsit fáj most, kicsit még kóválygok a szobák között teendőt keresve, mégis hihetetlen nyugalom vesz körbe jelenleg. Nem a letargikus nyugalom, inkább a felszabadító. Ismerem a gyengeségeimet, sokszor mondok inkább magamnak nemet, minthogy mást megbántsak, akit szeretek. S aki szeret, azért sokáig elmegyek. Mert  nehéz engem megszeretni.... tudom.
Azonban, mindig eljön egy olyan pillanat, amikor nem lehet tovább halogatni fontos döntéseket. Mert nemcsak az álmaidba másznak bele, nemcsak a közérzeted mérgezik meg nappal, de olyan mélységekbe elránt, amiből szabadulni pokoli nehéz. Amikor már másokat bántok meg, más miatt, amikor a saját kegyes hazugságomnak beállított szavaimba ütközöm újra és újra, akkor nincs tovább. Mintha elfogyna az út a lábad alatt, toporogsz, körbe és körbe forogsz.
Nehéz megválni valakitől, aki évekig melletted volt és mindent tudott rólad, akit a barátodnak tartottál. De nem tudok mit kezdeni az irigységgel, rosszindulattal. Hiába éreztem szeretetet, elmúlt és a helyét addig ismeretlen idegesség vette át. És ez az új érzés bennem is elindított valami rosszat, amire nem vagyok büszke.
Szeretnék hinni mindabban a sok jóban, amit a barátaim tartanak rólam. Hinni akarom, hogy olyan jó ember vagyok, amilyennek ők megismertek, aki az egyszerűségével megmarad az emlékezetben, olyan szépnek akarom látni magam, amilyennek ők lefestenek. Megmaradni heves, forrófejű és makacs embernek, ezek a negatív értékek nélkül nem tudok létezni. Akarok büszkének lenni alázattal. Elnyerni tiszteletet és megbecsülést. Akarom a sikert, eredményeket, munkát, szerelmet, boldogságot. És mindezt azokkal átélni, akik nem irigykedve gratulálnak egy kiállításhoz, akik nem csak akkor sietnek, ha sírok és titkon örülnek a bánatomnak, de a boldogságomtól gyomorgörcsöt kapnak. Akik hosszas monológ után annyival köszönnek el "remélem veled minden ok."
Igen, velem mint mindig, minden ok.

Szép napot mindenkinek, melankólia táram ezennel bezárt:)
~Ena