Helyzetjelentés

Sziasztok!

Iszonyat régen írtam bármit is, rajzokról meg pláne... egyszerűbbnek látok néhány dolgot tisztázni most, mint a kínos beszélgetéseken átesni a közeljövőben. Folytatáshoz a folytatásra katt!

Mint azt említettem, meg néhányan tudjátok is, mostanában nem igazán volt időm sok dologra, vagy inkább kapacitásom. Értem itt például magát a rajzolgatást. Néhány munkám van, amit csak facéra tettem fel, nincs türelmem rendszerezni a dolgokat. Igazából semmihez sincs türelmem. Akad megrendelés, a magam csendességében csinálgatom őket.

Egy hétig nem voltam gép közelben, amiből következik, hogy net közelben sem. Nem bánom, kicsit sem. Ahogy visszajöttem, újra belecsöppentem a rinya áradatba. A facém üzenőfala roskadásig a "szar az életem", "jajj de fáj...-Mi?- Jajj, úgyse érted", "bunkó emberek már megint kifogtak, pedig csak okoskodni akartam" stb... hol a viharba érdekel, ma hányszor repített életed párja az egekig, hogy tört le a műkörmöd, milyen hideg van odakint (nálunk is.. .meg másnál is, gondolom továbbra is új ez az infó), facán akkora arccal nagylányok emberek, valóságban meg elmegy melletted és észre se veszed, úgy behúzza magát? Ezek voltak az első körös hájdolások, másodikban az "uncsizom, dumcsizunk?" delikvensekre esett a szerencse. Gondolkodtam, én vagyok ennyire "más" most, vagy mi történt? 

 

A hétre találóbb képet nem is készíthettem volna:) Rossz, de azért mégis szól... Berendeltek meghatározatlan időre kórházba ismét, volt tv-nk ezúttal, ami életet mentet,  kb az első négy napban. Teljes luxus. A közhiedelemmel ellentétben (aki egy napot sem töltött kórházban, azoknak itt különösen ajánlom a figyelmet), nem lehet kórházban pihenni és semmit tenni. Ott az ágy, kb a birodalmad határát jelöli, ami valljuk be, nem egy nagy terület, kevés felhasználható felülettel, ami nagyban befolyásolja a rajta/benne végzendő teendők felhozatalát is. Főleg, ha egy törött ágyat kapsz, igazi párnát sose ismerve. Szörnyű dolgokat látni, hallani, érezni. A falak nem elég vastagok, h ne halld a szomszéd fájdalmát, a gépeket, amik életben tartanak a másik irányból valakit, éjféltől ordító beteget, akit csak órák után nyom el a nyugtató és altató, addig vele sírsz te is. Ilyenkor sokszorosan jobban esik a legkisebb figyelmesség is, telefon, sms, látogatás. Bevallom, rohadt önző dög voltam, megtiltottam, h itthonról valaki is bejöjjön, mert a szívem szakadt volna meg, mikor haza mennek, nélkülem. És voltam már a másik oldalon is jópár évig, tudom milyen teher látogatóként is ott lenni. És pont ezért könnyeztem be, mikor ismerős arcokat láttam az ajtóban, sms-ket a legváratlanabb pillanatokban, hívást, mikor már nem számítottam rá. Vannak olyan tettek, amik viszonzására az ember talán sosem fog felnőni igazán. Ezek pl ilyenek, mert hiába köszönöm meg, igazából csak szavak, semmi több.

Ablakhoz kerültem (vállalva, h minden pillanatban készen álljak nyitásra, csukásra), viszont a látvány kárpótolt! Ez már késő délutáni kép, fantasztikus hangulata volt... rengeteg fa, hóról visszaverődő fények, naplemente-felkelte. Imádtam:)) A szobatársam nagyon kedves nagymama volt, szerintem már első este unokájává fogadott, a sok cukrot, csokit dugdosta az asztalomhoz:) Egyik vejével még azt is elintézte, hogy kocsival haza hozzanak...:) Szerencsém volt vele nagyon, vagyis egymással volt. Szembe szomszédnál már déltől nem lehetett telefont használni és tv-t nézni, mert ugye beteg emberek vannak itt, mi meg nem hotelbe jöttünk. Kérem szépen, a szabály az szabály.

Állítólag nem okoztam sok gondot sem, olyannyira nem, hogy a tanuló ápolókat előszeretettel küldték hozzám folyton felügyelet mellett, mert kb csak én hagytam, hogy a branül cserét, vérvételt stb gyakorolhassák hús-vér emberen. Hazudnék, ha azt mondanám, néha nem ijedtem meg (főleg, mikor szegény srác egy "húha... uh...mindjárt jövök, ne mozdulj!" felkiáltással rohant a főnővér után.

Ez volt éjszaka, kb 23-kor készítettem, ugye, milyen szép? :) Mintha valami csodaországba léptem volna be, természetellenesen más volt minden, a rózsaszín hótól nem tudtam elszakadni. Persze ez azzal járt,h kb éjszaka is ilyen fények voltak a szobában, utolsó nap azért sikerült rájönni, a sötétítő be van építve a falba...már mindegy:)

Jövőhetet pihenésre írták ki, de akkor tuti bezizzenek, ha továbbra is falak közé száműznek. Meg azt azért megnézném későbbi kezelések során ezt melóhelyen hogy oldanánk meg. Szakdoga miatt muszáj vagyok bemenni egyetemre is, legalábbis a szándék megvan hozzá. Tényleg sajnálom a tanárom, haját tépi miattam, h ennyire hülye vagyok, állítom, ilyen szar szakdolgozója se volt még pályafutása során... lehet nem kellene ennyire akarnom, és akkor jobb lenne az egész. És ez nemcsak a szakdogára vonatkozik.

Ja, a közhiedelem kórházi kosztjára vonatkozó rész viszont részben teljesen fedi a valóságot! Reggeli és vacsora még akad is, de az ebéd... drága kenyér, a tűt is kirágtam volna magamból egy kis rántott szeletért burgonyapüréért (mondom ezt úgy,h évente kétszer eszek húst).

Azt hiszem, bővebben is választ adtam a mostani hallgatagságra, vagy durvaságra. Jó önképző ez az egész, minden egyes út után megtanulok valami újat magamról, pedig azt hittem, ismerem magam:) 

Rajzos kérdéssel, megrendeléssel továbbra is megtaláltok (enolah.namida@hotmail.com).

Jók legyetek, vigyázzatok magatokra!

-Ena