Sziasztok!
Kisvárosom egy éjszakáját fogom bemutatni, h érezzétek, miért vagyok oly' mérhetetlenül büszke lakóira, azok önzetlenségére és messzemenő szeretetére.
A hét az általános sulis ballagások hete, idegileg és fizikálisan is felkészültem rá. Kora reggel ittam csak kávét, hogy este minél hamarabb ágyba bújhassak tanulva a három évvel ezelőtti incidensből (röviden, dióhéjban, a szülők annyira megörültek a ballagó gyereknek, hogy három napra kibéreltek egy sátrat és hozzá lakodalmas zenekart és 24 órában üvöltött, aminek üvölteni kellett. Nekiugrottam én jópárszor az utcának sorstárs szomszédokkal, de édesanyám birkatürelme megálljt parancsolt, mert ugye ne vitázzunk a szomszéddal, csak pár óra lesz az egész felhajtás, és ezt a harmadik napon véreres szemekkel is ugyanolyan lelkesen tudta mondani.)
Tegnap sikerült tízre ágyba vergődnöm, egy altató be, aludtam is 20percet (mint a bunda). Aztán megszólalt a Sátán zenéje dáridós lajcsiék háttérkíséretében. Mint, akit nyakszirten szúrtak, úgy pattant fel a szemhéjam. Nem az utcából jött, erre hamar rájöttem, mert a díszkivilágítás, amit csináltam ez egyértelművé tette. Minden ház nyugodt volt (na ja, buliban a fiatalok, idősek ágyban, köztes meg nézi a tv csodaműsorát vagy alszik, én meg a köztes köztese). Feltett szándékom volt nem tudomást venni róla, párna alá dugva a fejem, hernyópózt újra felvéve ringattam magam, és egy idő után arra lettem figyelmes, h már az ismeretlen lajcsi szám bonyolult refrénje belerágta magát az agyamba és ölni kezdte az államvizsga óta megmentett részecskéket. De még nem is ez volt az a pont, amikor slaggal ugrottam volna az összes elektronikai izének, amiből lajcsi obégatott... a macskám ugyanúgy szenvedett, és mert a macska egy igencsak adakozó jószág, ha ő szenved, akkor nekem is kell, így beült az ablakhoz - csak három cserepes virágot túrt le, hogy odaférjen, de minek is a sok gaz oda, még virágzana, illatozna...francnak oda - és úgy rákezdett a sírásra, mint amit vihar idején szokott produkálni. Gondoltam, ha beszélgetek neki kicsit a lehúzott redőnyön át, megnyugszik. A szart. Ahogy tudatosult benne,h én sem alszom fejjel ment neki a redőnynek,h rést csinálhasson hozzám, ezzel az ablak felém eső részén elhelyezett gazok friss hajtásait szétbarmolva. Mert oda is minek teszek én zöldet? Idén se tudom meg,h ennek tényleg lesz e vmi virágja...
De még ez sem az a pont,h kiakadtam. Velem nem igen lehet kibaszni, ha aludni akarok én fogok is, főleg,h az altató serényen dolgozott bennem. Kibotorkáltam a sötétben a nappaliig, közben találkoztam néhány cipővel és hűtővel, annyi erőm már nem volt, h az ülőkéből ágyat varázsoljak. Belerogytam az első ülő-fekvő helybe, noha még hallottam a zenét, lassan a macskától meg tőle is megszabadultam. Vagy mégsem... valahogy csak a fejemben maradt és dobolt, dobolt, dobolt.... a fél oldalam nem éreztem, elzsibbadt, hosszabb csönd állt be, kb fél óra lehetett és újra kezdődött. Felültem és visszamásztam az ágyamig, újból köszönve az utamba tévedt bútoroknak, természetesen lábbal, a papucsot kifele jövet rúgtam el valamerre. Befeküdtem az ágyamba, a macska eltűnt, zene megmaradt, talán cd csere történt, a szöveg új volt. A legrosszabb,h ezen a ponton ébredtem fel. A nappaliban a fél órás nyugis korszakban ugyanis azt álmodtam,h ez a fül-ember-közjóléti zene szól. Tehát, az éjszaka fél órája, amit tényleg kussban töltött a cd lejátszó (biztos pisi-kaki szünet volt a bulin és ne szóljon már feleslegesen a zene), az álmomban ugyanúgy szólt. Én és a kreatív álmok!
Kitoltam volna magammal? Minden ablak bezárva, megfulladok... nem baj, így legalább csak a refrén jut el hozzám, amit üvölteni kell hajnali háromkor is. Az altató dolgozik még mindig, tudom,h olyan leszek mint a mosott szar (és tényleg olyan vagyok).
Ezúton szeretnék gratulálni a friss általánosból leballagott nebulónak, bárki is legyen az. A szülőket pusszantom, üzenném, hogy a bulájt előtte illik leegyeztetni azért a környékbeliekkel, főleg ha a csendháborítás hivatalos idején kezdenek rá.
És,h mindebből mit szerettem volna kihozni? Nézzétek meg, mennyire csodálatos is az én pótolhatatlan, egyedüli kisvárosom öröme, ami egy gyerek általános iskola elhagyását követ. Persze, nem arra utalok, h valószínűleg a gimis ballagást is most ülték meg, mert arra nagy esélyt a büszke szülők sem látnak, h csemetéjük odáig elkullogjon. Sikkes dolog kilencedikben már gyerekholmikat nézegetni.... nem hiába, haladunk a korral.
És még két iskolában nem zajlott le a ballagás, annyira várom :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése