2013. március 7., csütörtök

Kiállításról

Sziasztok!
Úgy illik, ha már felvetettem a kiállítást, akkor emlékezzek is meg róla legalább egy bejegyzés elejéig. Először is, a legfontosabb, nagyon köszönöm mindenkinek, aki el tudott jönni a megnyitóra, illetve később megnézi a képeket. A fenti montázs ízelítő azokból, amiket a barátaimtól kaptam és túlélték az estét és a másnapi négy órás vonatutat haza. Szeretem, hogy ennyire szeretnek és tudják, mit szeretek utánuk:)
Ők:)
Órákat tettek meg, hogy velem lehessenek, még most is kiráz a hideg és érzem azt a -sírni tudnék, olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok- érzést, amikor az ajtóban megláttam őket. És akik telefonon hívtak, később találkoztunk... senki nem hagyott magamra, aki tudja, mit jelent ez nekem. Olyan kép sajnos nem készült, ahol mind rajta vagyunk... de ha becsukom a szemem, látlak benneteket. Tudom, hogy egy ritka kincs tulajdonosa vagyok általatok.
Várni akartam ezzel a bejegyzéssel, amíg leülepszik bennem az egész, hogy reálisan lássam magam és a helyzetem. De rájöttem, hiába várok rá, mert most is ugyanolyan zavart vagyok, mint akkor. A fáradság még most is ugyanúgy elnyom és a zavartság, csak most már némi üresség érzet is vegyül hozzá. 
Pokoli nehéz volt a kórházzal összehangolnom a dolgot és utólag egyáltalán nem is értem, hogy sikerült. Nem biztos, hogy újra be merném vállalni, iszonyat erőt vett el belőlem és félek, a kiállítás is látta ennek kárát. Még most sem sikerült helyreráznom magam sem fizikálisan, sem szellemileg. Igazából fáj minden egyes alkalom, amikor a saját esendőségemmel találom magam szembe. Az, hogy nem kaptam esténként sírógörcsöt a kimerültségtől és a tehetetlenségtől, Anyának köszönhetem. 
De... kezdjük a kiállítási előkészületekkel. Előző nap kipakoltunk Thubbal mindent, órák munkája, amin mindig meglepődöm. Vívtuk a harcot a damillal, centikkel, ugráltam a székeken, csomóztam, újra csomóztam, földhöz vágtam... aztán a kávé ereje új lendületet adott, most már csak ferde az egész, de már a falon van. Ekkor éreztem büszkeséget először, amikor körbenéztem és még a felpakolás is a mi -kesze-kusza- kezünk munkáját dicsérte.
Még pakolás előtt sikerült megbeszélnem egy találkozót a Nyugatiba Anitámmal, aki végül a csütörtök esti fagyhaláltól is megmentett a szobájának kényelmes zugának átadásával. Amíg mi pakoltunk Thubbal, ő okosodott helyettem is, majd késő délután szedtük össze egymást (egy apró tipp a nem minden nap Bp-en járóknak, ha találkozót szervezel, SOHA ne egy Sparhoz vagy egyébhez tedd! Lehet, h kisvárosban egy van belőle, de nagyvárosban öt házra jut egy.... )
Átbeszéltük az éjszakát, a debreceni albérletes idők hangulata szinte a bőröm alá kúszott, vagy négy órát aludtam. Másnap (vagyis már aznap jócskán) rohanás vissza az utolsó simításokat elintézni, Thub másodszor is felszedett, hogy el ne tévedjek. Innentől viszont nagyon el van mosódva minden, mintha öt perc alatt letudtuk volna a fél napot..... már félhomály volt, amikor az ajtóban unokatestvéremet megláttam vőlegényével, akkor fejbe vert a tudat, hogy sehol nem tartunk, az idő viszont nagyon itt van. Szerintem ez lett az első vállalható kép rólunk, ekkor már a megnyitót magam mögött tudtam. Nyugodtabb voltam.
Azután húgom is megjelent Ramival (aki a hivatalos fotósnak lett kinevezve, a képeket Ő készítette nagy többségben, ezer köszönet érte Ramcsikám!!). Tesóm hozott utánam még néhány képet, azokat is felraktam, anya küldött pogácsát (csakis egy anyának juthat eszébe, hogy még ezt is küldjön, sose lehet tudni alapon!). Vicus megnyitotta az estét, mi mondtunk néhány tőmondatot, amit én igyekeztem mellékmondatos formában előadni, nem nagy sikerrel. Amire még emlékszem, az Zsuzskám, ahogy a nyakamba veti magát. Úgy szorított, mintha egy csoda lennék, mosolyogtam az anyukájával a lelkesedésén. Húgom is megölelgetett, hozta magával a család érzetét a mozdulattal és itt éreztem először, hogy bőgnöm kell. Elengedett, én körbe néztem és láttam azt a sok embert, aki élvezi a látottakat, élvezi a társaságot, a helyet, Helga, Jankuli és Tomi is úgy olvadtak be Noival, Anitával a képek közé, hogy kicsit olyan érzésem volt, mintha őket is a bőröndömben hoztam fel magammal. Olyannyira, hogy a Helgától kapott kölcsön karkötő is majdnem rajtam maradt.... jajj, nagyon szép volt! Imádtam, azt is:)
Senki nem tudta, hova tűntem... most elárulom. Megkerültem a teaházat, szemerkélt az eső, sötét volt már és sírtam. Haza telefonáltam, két szipogás között megköszöntem anyának nem csak az elmúlt napokat. Felnéztem az égre, apának is megköszöntem, azután visszamentem a melegbe. Beszélgettem a vendégekkel, amíg végül csak mi maradtunk, páran.
Az albérlethez visszaérve megkaptam az "ünnepeltnek jár" vörös borom, megittuk, én kicsit megint beleszaladtam a saját csendességembe. Gondolkoztam gondolatok nélkül... nem tudom máshogy megfogalmazni. Aludni Jankuliéknál aludtunk, három órát, a többit pedig hazafele a vonaton. 

Sok emberrel megismerkedtem, barátaim barátaival, családjával. Rengeteget beszélgettem azokkal, akikkel államvizsga óta keveset találkoztam. Ezek alapján még egyszer végig vinném így a februárt, ahogy végig vittem. Főleg, hogy tudom, tapasztalom, most is itt vannak nekem, amikor ismét elöntött a fáradság és ugyanúgy vigyáznak és szeretnek, ahogy mindig is tették. 
Jucuskám, Angi, Zsolti, Kriss, Mesikém, Szilvus, Cica... nem tudtatok eljönni, mégis olyan volt, mintha első sorban állnátok Helgáék mellett, mert elég volt a telefonban hallani a hangotokat, látni az üzeneteiteket... 
Nagyon szeretlek benneteket!  Köszönöm, hogy vagytok.