2013. február 9., szombat

alkotási para és egyéb

Sziasztok!
Idén érdemben nem osztottam meg rajzokat, ennek az elsődleges oka a február 22-ei kiállításom, amire mindenkit szeretettel várok! Minden fontos infó a mellékelt meghívón, gyertek! :)
Nagyon sok tervvel láttam neki a munkának, sajnos annál több gond-kő gördült elém, de azt hiszem, így is vállalható lesz a meglepetés rajzok száma. És még néhány "hosszú még az éjszaka" napom van az alkotásra.
A kiállítás után fogok egy összegzést írni, nagyon tanulságos már most, és érzem, hogy a java még hátra.
(...)
Már most nem győzök elég köszönetet mondani anyukámnak.... a sírás kerülget, ha csak az elmúlt pár nap fejetlenségére gondolok, egyszerűen nem tudom, miként képes ilyen higgadtan, határozottan és célorientáltan cselekedni úgy, hogy közben ezer fele szakad ő is. Képtelenség leírni, mennyit segített hirtelen, amiről azt hittem kisujjból kirázom, hát nem. Köszönet a barátoknak, akik ugyanúgy készülnek velem a kiállításra, mint ahogyan én. Fordítanak, ami a kiállításon bemutatott illusztrációkhoz kerülnek majd felhasználásra, kereteket hajkurásznak nekem, s mert a fülem egy baleset óta finnyás a fülbevalókra, most a tökéletes darabot keresik a számomra legalább arra a másfél órára :) Most kicsit úgy érzem, kihasználom a türelmüket, soknak érzem magam, de percek alatt tudják eloszlatni a fejemben a köd zűrzavarát. És akkor újra látom magam, meg a célt.
S ilyenkor látom, mennyire is szerencsés alkat vagyok. S mikor már természetesnek venném őket, akkor kapom meg a leckét, h ne tegyem. Karácsonykor elsumákoltam egy kezelést, nem lettem érte megdicsérve, nem is vártam egyébként. Most lesz pótolva, elégé szükségét is érzem, ámbár amikor közölte doki, hogy a szabad hete kizárólag a kiállítási hetem lesz, legszívesebben nyakon szúrtam volna magam. Ott ültem a székben és csak pislogtam a hülyeségemen.... s haza érve nem tudtam sírni, pedig egész végig azt akartam. Sőt, már ott a wc-ben elbújva rákezdeni. De a buszon hazafele mindenképpen, ám a veszett nagy büszkeségem nem engedte, h sírjak. Bekönnyeztem ugyan, ismerős arcokat amúgy se láttam, de francnak se volt kedve a bűzben szipogni a szakadt bőrülésben. Mire haza értem meg már az egész olyannak hatott, mintha csak álmodtam volna. És tudjátok mi volt a legérdekesebb az egészben? Elmondtam a barátaimnak a kórházi hírt, és a két végletet kaptam válaszul. A- utazok azonnal és addig aludj egyet B- sok sikert mindenhez.
Mindkét verzió után bőgtem, persze más okból. Sem szóban, sem írásban eddig nem részleteztem, mivel jár számomra egy kezelés, most sem teszem. De nem üdülni megyek, nem az ebéd miatt, és nem is ismerkedni. Valószínűleg nem írtam le elégszer, nem mondtam el annyiszor, h akikkel napi rendszerességgel találkozom, tudják, mit jelent nekem a rajz, s hogy ez a pesti kiállítás mekkora lehetőség lehetne a számomra. S akkor válasszak. Mindkét helyen ott leszek, mosott szarként, de megcsinálom. Ne kérdezzétek, hogyan, mert még nem tudom ebben a percben, de meg fogom csinálni. 
Találkozzunk a kiállításon, s ha kicsit kába leszek, ha sokat nevetek, vagy sokat sírok, tudjátok be az örömömnek :)