A nő a 18. század társadalom tükrében (Amanda Foreman – A hercegnő című életrajzi könyve alapján) /szakdolgozat

1. Bevezetés

Szakdolgozatom témájának választásában döntő szerepet játszottak azok a szemináriumok és kurzusok, ahol a 17–18. század kosztümös filmjeiről, művészetéről és a kor életszemléletéről esett szó. Érdeklődve figyeltem az egymást követő korszakok meghatározó diskurzusait, a változásokat implikáló erőket, amik az emberek gondolkodására és mindennapjaira is hatást gyakoroltak. Ez a távoli múlt bizonyos vonatkozásaiban (például:  hétköznapi élet, társadalmi nemi struktúra és intézményei, irodalom és társművészetei) megmutatja különleges szépségét és izgalmát.

Dolgozatomban kiemelkedő szerepet kap Amanda Foreman A hercegnő című életrajzi regénye, amely a 21. század értékrendjével közelíti meg a 18. századot, a mai értékeket, normákat magyarázza bele egy olyan világba, ahol a szeretet teljesen mást jelentett, mint ma. Éppen ez a különös értelmezői helyzet mutathatja meg számunkra a 18. század idegenségét, amit Amanda Foreman nem tud elfedni. Ma szeretet alatt a másikkal való együttérzést, megértést érthetjük, a Foreman által elemzett korszakban ez a gyengeség jele volt, amely érzés gyengeségét és múlandóságát tekintve nem lehetett rá építkezni.  A regényes életrajz szerzője pszichológiai perspektívából értékeli Georgianát, és ezzel egy időben magyarázza is cselekedeteit olyan formában, hogy az a mai olvasóban együttérzést váltson ki az asszony iránt. Ezzel akarja védeni őt, tévedéseit pedig olyan módon magyarázni, ami belőlünk megbocsátást vált ki. Georgiana hamar szembesült a ténnyel, hogy férje igényeit képtelen kielégíteni, nem tud fiút adni a hercegnek, beteges játékszenvedélye pedig adósságokba kergeti. Noha meghatározója a Whig pártnak, nőként csupán kiegészítője lehet a férfiak által uralt világnak, s itt is csak alárendelt szerepben létezhet. Barátnője és bizalmasa, Lady Elizabeth Foster (a későbbiekben Bess) viszonya Georgiana férjével megmutatja a szerelmi háromszögek és a szeretők intézményének elfogadottságát a korabeli társadalomban. Ezzel egy időben mutatkozik a függési kényszer is a herceg, a hercegnő és Bess között, ami a regény végével sem látszik oldódni. Georgiana fiúgyermek utáni vágya mellett láthatjuk, milyen módon élik meg az anyaságot a gyermeküknek életet adó asszonyok, ha a babát maguk mellett tarthatják, s milyen kapcsolatot ápolhatnak azokkal a gyerekekkel, akik nem a törvényes házasság keretein belül fogantak. A regényben hangsúlyozott szerepet kap a divat, melynek meghatározó alakja a hercegnő, ötleteivel és újításaival. A muszlinruhát például ő hozta divatba Angliában francia hatásra, ahogy a történeteket elbeszélő miniatűr tárgyak merész beépítése a méteres hajkoronába is nála mutatkozott először. Terhessége alatt testvérével kísérleteztek az állapotos nők mindennapi viseletét átformálni. Színdarabok, versek, álnéven női sorstörténeteket feldolgozó írások szintén köthetők a hercegnőhöz.

A közösség véleményét nagyban formáló újságok kedvelt témája a hercegi család, s Foreman könyvének lényegi sajátsága, hogy ezekből a cikkekből és a magánlevelezésekből bőségesen emel be részleteket, majd azokat magyarázza szubjektív hangvétellel, keserűségben, magányban és meg nem értettségben mutatva meg női szereplőit.

Írásom középpontjába a szerelemről való gondolkodást, férfi és nő viszonyát, magának a nőiségnek a megélését állítom. Számot vetek a 17–18. századi családalapítás hagyományával, az anyaság és a feleség szerepének megélésével, ismertetek olyan udvarlási szokást, amire egy egész kultúra épült, művészeti ágakat, amik e hagyományt őrzik és kiszolgálják, társadalmat, amiben nő és férfi szerepe meghatározott struktúrában létezik, és szerelemfelfogást, amit a korunkbeli ember olykor megmosolyogva, olykor megdöbbenve figyel.

Michel Foucault történeti áttekintő írása, A szexualitás története I. – A tudás akarása olyan átfogó képet ad a 17–18. század intimitásának őszinteségéről, ami számot vet a bujaságban megélt gyönyörről, a hatalom irányítási kényszeréről, ami kontroll alá kívánja vonni intézményi rendszereivel az élvezeteket. Ebben az időszakban összetett szerelemértelmezés uralkodik, ami a franciáknál bontakozott ki a galantériában, a plaisir és az amour sajátos fogalmi keretében. Mindezekkel párhuzamban fogom vizsgálni, hogy milyen Franciaországból indult tendenciák honosodtak meg Angliában, s azok milyen irányt vettek az angol társadalomban. Ehhez lesz segítségemre a Niklas Luhmann Szerelem – Szenvedély (Az intimitás kódolásáról) című kötete, ami a szerelmet irányító tetszés művészetére, a hódításokra, és a viszonyok jellegére mutat rá.

A szerelem és házasság nem feltételezik minden esetben egymást ebben az időszakban. A házassági berendezkedés fontossága, a közösség előtt megélt férj- és feleségszerepek a nemiségben és utódnemzésben teljesednek ki. Látni fogjuk, mennyire meghatározó lesz a fiatal lányok nyílt bemutatkozása a társadalomban és az első bálozás intézménye, hogy a későbbiekben a családjuknak, és önmaguk számára hasznos házasságra tehessenek szert, a kérőkkel nyíltan folytatott egyezkedések, rang és anyagiak figyelembe vételével. Claude Dulong könyve, A szerelem a XVII. században dolgozatom ezen fejezetéhez ad segítséget, illetve a már említett Amanda Foreman – A hercegnő című életrajzi regényének elemzése, amelyben egy szerelmi házasságra tett kísérlet, majd annak teljes bukása jelenik meg. Liktor Eszter – A testre vetett tekintet tanulmánya átfogóan láttatja a szépség kultuszát, valamint a házasság és anyaság szerepkörének megértéséhez is hathatós segítséget fog nyújtani.

Az anyaság megélése erőteljesen köthető a házasság intézményéhez. Ezáltal bontakozik ki egy nő mind nőiségében, mind pedig a társadalom és férje oldalán betöltött szerepében. A terhesség és a szülés, illetve a csecsemőgondozás a korabeli orvostudomány és emberkép perspektívájából is sajátosan körvonalazódik, amely témák elemzésemben is meghatározók. A gyerekek nemükből adódóan eltérő neveltetése alapvetően hat a 18. században a szocializációban, amire Rousseau és Locke neveléselméleti elvei a felvilágosodásban különösen erős hatást gyakoroltak, s amelyek mentén Amanda Foreman Angliában játszódó életrajzi regénye is jól olvasható. Elisabeth Badinter A szerető anya írása pedig olyan átfogó tudással segíti majd munkámat, ami az anyai szeretet megkérdőjelezett ösztönjellegére mutat rá.

Végül összegzem, hogy mindezek milyen módon jelentkeznek az eltérő művészeti ágakban, mint például a botrányirodalomban, a festészetben a zsánerképek műfajában, vagy éppen a végletekig menő karikatúrákban a korabeli újságok világában.

1.1. Élet az életrajzban

Amanda Foreman könyvéről nem születtek tartalmas kritikák ez idáig. A kötet először Londonban jelent meg 1998-ban, Georgiana – Duchess of Devonshire címen. Hazánkban a Partvonal Könyvkiadó gondozásában 2009-ben, a fordítást Réti András készítette. A mű életrajzi regénynek nevezhető, jellegéből adódóan a történetíráshoz áll közel, tényleges adatokból, személyekből és helyszínekből dolgozik, s hangsúlyozottan ragaszkodik a hitelesség megszólalási pozíciójához. Középpontjában a személyiségfejlődés áll, annak kapcsolata a főhőst körülvevő alakokkal és eseményekkel. Az életrajzi regény sajátja, hogy figyelembe veszi hőse cselekedeteinek kiindulópontját, a miértekre keres választ úgy, hogy közben bemutatja az adott kort jellemző gondolkodói-viselkedési-társadalmi tendenciákat. Georgiana Spencer, akinek élete tökéletesen reprezentálja mindazt, amit a 18. századi társadalom összetettsége jelent, ideális választásnak bizonyult. Georgianának, Devonshire hercegnőjének már életében nagy tiszteletben és elismerésben volt része. A fennmaradt festményeken ünnepelt szépség, nagyvilági dáma, gondos anya alakjában jelenik meg Sir Joshua Reynolds, Thomas Gainsborough és Jean-Urbain Guerin munkáin. Egy korabeli életrajzból, Louis Dutens írásából idézve: „Anélkül lett a ton[1] vezető egyénisége, hogy egy kicsit is akarta volna. Megváltoztatta az idő kerekét, és meghatározta a divatot. Nemcsak Angliában, de még Párizsban is mindenki igyekezett utánozni őt. Mindenki arról érdeklődött, mit tett, mit viselt Georgiana, s az emberek szerettek volna ugyanabban a stílusban viselkedni, öltözködni. Szokatlan eleganciája inkább eredt kisugárzásából, mint külső megjelenéséből. Úgy tűnt, mindig teljességgel a pillanat hatásának engedve cselekszik.”[2]

1774-ben ment feleségül tizenhat évesen a nála nyolc évvel idősebb William Cavendish-hez, Devonshire hercegéhez. Georgiana szerelmi házasságra vágyott, gyerekként sokat ábrándozott arról, miképpen lesz tökéletes társa férjének, ahogy azt szülei példáján látta. Gyerekkorától jelen lévő kóros megfelelési kényszerrel, eltorzult önképpel lép a nyilvánosság elé, miután Devonshire hercege feleségül vette.

Nagyszerű tehát a témaválasztás, pontos és alapos az utánajárás, és jól látható a rengeteg munka, ami egyértelműen megmutatkozik a regényben. Hogy mégis hiányérzete van az embernek, az abból az írói nézőpontból adódik, amit Foreman önkéntelenül felvesz magára. A bevezetőben szó esik a Stockholm-szindróma jelenségéről, az írónő mintha már eleve önmagát védené. Nem kérdéses, Foreman, ha átvitt értelemben is, de beleszeretett a hercegnőbe az alatt az öt év alatt, amit életének feltárására szentelt.  „Bizonyos értelemben az életrajzíró is egy készséges túsz, akit a hosszú rabság tehetetlenül megigézetté tesz.”[3] Nem tudtam nem úgy olvasni a regényt többedjére sem, hogy ne keressem a mögöttes érzelmeit, a levelek és események magyarázatában Foreman akaratát, ahogyan igyekszik a hercegnőt felmenteni, ellenségeit megsemmisíteni, például Besst ellehetetleníteni. Mindezekhez képest arányait tekintve kevesebb szó esett általános kérdésekről, amik segíthették volna az olvasót az értelmezésben, hogy egyedül dolgozza fel az olvasottakat és összefüggéseket, következtetéseket maga vonjon le. A kívánt hatást azonban elérte: „E könyv megírásával remélem, hogy hangja ismét meghallgattatik, ezúttal egy új generáció által.”[4] Olyannyira sikerült e hangot eljuttatni generációnkhoz, hogy 2008-ban Saul Dibb rendező fantáziát látott Georgiana történetében, és megfilmesítette azonos címmel Keira Knightley és Ralph Fiennes főszereplésével. Ő is figyelembe vette korunk elvárásait és a statisztikákat egy romantikus történelmi dráma biztosan kiszámított sikeréhez.

A hercegnő első életrajzírója, Iris Palmer Georgianát segítőkész, ám végtelenül naiv és befolyásolható nőnek írta le. Egyszerűségével magyarázza természetének rossz oldalait, mint a tékozló életvitelét és hűtlenségét. Foreman mindezeket a szerencsétlen házasságkötéssel, a meg nem értettséggel és a hercegnő saját korát megelőző szemléletével indokolja, valamint a 18. század elnyomott női lét keserűségével, ahol nem volt lehetősége a sziporkázó Georgianának az önmegvalósításra, ehelyett önnön pusztításába kezdett. Az értelmezésekből látszik, mennyire nehéz az életrajzírónak megtartania elhatárolódását tárgyától, de mégis kellő érdeklődéssel és türelemmel fordulnia nap mint nap hozzá. E kettősségből Foreman, mint a későbbiekben is látható lesz, teljesen elveszítette objektivitását. Georgiana leveleiből, a róla szóló újságcikkelyekből, mások emlékeiből dolgozva nem tudta megtartani a pusztán írói pozíciót. Ahogyan írta bevezetőjében is: „Az életrajzírókról közismert, hogy gyakran beleszeretnek munkájuk alanyába.”[5] A történet előrehaladtával sokszor érzékelhető ez az elvakultság. A játékszenvedély bűnének indokolatlan lekicsinyítése és annak hátterébe valamilyen lelki fájdalom állítása, Bess tetteinek, mint a hercegnő bizalmasának folytonos negatív utómagyarázása, a herceg ridegségének és közönyének hangsúlyozása, és Georgianának, mint hiszékeny áldozat feltüntetése mind arról árulkodnak, mennyire palástolni akarta Foreman a hercegnő jellemhibáit, és ehelyett a hangsúlyt szépségére, segíteni akarására, könnyed stílusára helyezte, ami a tonban előre segítette az asszonyt. Látnunk kell, hogy Georgianában mindaz, amit rejteni igyekezett az írónő, s mindaz, amit erényként és jóságként emelt ki, egyszerre volt meg. Távolról sem igaz azonban, hogy a regényben kizárólag Georgiana az egyetlen áldozatként feltüntetett nő. A női sorsok eggyé váltak a szenvedés, sajnálkozás és gyengeség fogalmaival. Testük a nemzésre szolgáló felület, akár egy olajozott gépezet, ami a házasélet határait is jelölte. Georgiana és a herceg rendszeresen maguk mögött hagyták Londont, hogy a környezet és levegőváltozás élénkítő hatással legyen egészségükre és szexuális életükre. Ezeket az utakat nevezte el gúnyosan, de rámutatva a lényegre egy barátjuk pour faire un enfant,[6] azaz gyerekcsinálásnak. Foreman kritikus interpretációjában a nő korabeli társadalmi meghatározásában kizárólag a nemzés tényleges funkciója létezik, mindenféle öröm és gyengédség mellőzésével. A hercegnőnek kötelessége az egészséges fiú gyermek megszülése, tragédiája, hogy a folytonos vetélései mellett is csak lányoknak ad életet. „Valóban úgy gondolom […] ha végre lenne egy kisfiam, mindennél jobban megszeretném ezt az otthont. De úgy érzem, amíg a ház nem lehet gyermekemé, addig az enyém sem lehet igazán.”[7]

Noha anyai odaadással, a 18. századra nem jellemző figyelemmel gondozta leányait, igazán házastársi kötelezettségeit egy fiú születése után tölthette be. Ennek hátterében a társadalmi elvárás és hagyomány állt, illetve titkolt vágya, miszerint a hercegi cím örököse után felszabaduló járandóságokból kártya- és egyéb adósságait rendezni tudja. A beteges szenvedélye nagy károkat okozott a hercegi családnak, a bűntudata és felelőtlen életvitele pedig sorozatos vetélésekbe, betegségekbe kergették Georgianát, eleve csak hat év házasság után született meg az első lánygyermekük.

Mindeközben húga, a mindig háttérbe szoruló Harriet mindössze kéthónapos házasság után teherbe esett és fiúgyermeknek adott életet. A hercegnő úgy érezte, cserben hagyta férjét, családját, a házastársi elvárások és saját nőiségének teljes bukását élte meg húga sikerével. Ez az érzelmi kettősség a férjével való kapcsolatában is megmutatkozik. A Spencer szülők boldog, szerelmi házasságának mintája a hercegi pár esetében nem következett be. A fiatal Georgiana lelkesedése a házasélet iránt a kezdeti hónapokban lázas megfelelési kényszerben jelentkezett, amit a herceg életkor- és természetbeli különbségéből adódóan nem tudott megfelelően fogadni. Mindketten mást vártak a házasságtól, s egyikük sem tudta kielégíteni a másik vágyát. Georgiana tizenöt év együttlét után adott életet fiúgyermeküknek, s a herceg is teljesítette kötelezettségét ezek után felesége tartozásait illetően. Utolsó éveiket a megszokás és egymás tisztelete, kényszer és szükség uralta, szerelemről azonban nem beszélhetünk, kizárólag szeretetről.

1.2. Ménage à trois

Figyelemreméltó Bess szerepe a hercegi pár mindennapjaiban és hálószobájában. Bess a ménage à trois[8]-ba való beilleszkedése egyáltalán nem irreális a század szokásait tekintve. Az édes hármasban jelentkező függőssége a herceghez és hercegnőhöz túlmutat az egyszerű barátságon. Anyagi és érzelmi biztonságot nyert a Devonshire-ektől, amit csupán bizalmaskodásával és jelenlétével kellett viszonoznia. Mindhárman megkapták a ménage à trois által azt, amit a házasság nem tudott megteremteni egyik fél számára sem, a várt boldogság mégis elmaradt. Georgiana továbbra is a megcsalt, elárult nő, akinek sorozatos bukása figyelmeztető erejű, Bess mindent felkavar számító, öncélú vágyaival, de mégsem töltheti be a hőn áhított hercegnői szerepet, még akkor sem, amikor a cím is az övé lett, a herceg pedig a nők között tévelygő, akarat nélküli bábu. A méneage à trois-ban a hercegnek és Bessnek ráadásul gyermekeik születnek. Arra, hogy a hercegnőnek is lett volna Bess-szel szexuális viszonya, Foreman ugyan kitér, de a viktoriánus kori szemérmesség miatt pontos választ nem tud adni, mindenesetre hatásosan sejteti kapcsolatuk frivol izgalmát – ám inkább a hatás kedvéért.  A két nő levelezéséből fennmaradt írásos részletek találgatásra adnak okot. A nőknél akkoriban megengedett volt a negédesebb, bizalmaskodóbb viselkedés, ami ma már megkérdőjelezné az egyszerű barátságot. Bess panaszosan ír Georgianának Párizsból kettejük barátságáról: „Miért volna bárkinek is joga tudni, hogy barátságunk milyen múltra tekint vissza, s hogy egymás iránt mit érzünk? Miért kellene mentegetőznünk kapcsolatunk mélységével, hevületével kapcsolatban? [...] Miért kell szövetségünket hazugságokkal megszentségteleníteniük? Feledhetem valaha is a kis jegyzetet, melyen e sorok álltak: „az első pillanatban, ahogy megláttalak, a szívem a szolgálatodba állt”? […] És miért kellene irántam érzett elfogultságod mögött bármi egyebet feltételezniük?”[9] Georgiana jellemének finomsága érzékenyebbé tette mások iránt.

Foreman felhívja a figyelmet az Új Héloise női olvasókra gyakorolt hatására, akik között Julie és Claire barátsága életminta lett. A hercegnő Marie-Antoinette hatására tette magáévá a stílust, talán Bessben is a saját Claire-jét kereste, aki mellette áll, megosztja életét és ágyát vele, halálakor pedig kezét fogja. Bess képes volt megadni azt a törődést és figyelmet Georgianának, amit a herceg nem, a hercegnek pedig a végletekig menő rajongást, amit felesége nem vett észre a ton nyüzsgésében. Bess azzal, hogy kielégítette a hercegi pár igényeit, tompította is a közöttük kialakult vitákat, amelyek egy részét éppen jelenlétével gerjesztett.

Mindezek tükrében kell a regényhez, mint vizsgálandó szöveghez fordulnunk. A korabeli újságcikkek, a naplókból beemelt részletek és a titkos levelezések támaszkodók lesznek a számunkra, de továbbra sem feledkezhetünk meg arról, hogy ezeket a részleteket Foreman önkényesen válogatta össze: „… miközben Kew városának levéltárában a hercegnő egyik riválisának rosszindulatú levelét olvastam, azon vettem észre magam, hogy az ő nevében háborodom fel. Georgiana iránti megszállottságomnak ez volt a kezdete.”[10]

2. Szerelem

Ebben a fejezetben olyan összetett szerelemértelmezésre mutatok rá, amely a francia galantériából alakult ki, illetve ezzel párhuzamban a platonikus ideák jegyei is megmutatkoznak benne, s hatásuk egyértelműen felfedezhető más országokban is, például Angliában. A plaisir/amour retorikai felülete biztosítja a szerelemről való megszólalást az általa megalkotott kifejezésekkel. Mindezek ismerete segíti a regény olvasatát, s Georgiana megértésében is jelentős szerephez jutnak majd. Végül bemutatom a hercegnő, a herceg és Bess levelezése alapján, hogy a 18. század mennyire fogadta el a szerelmi életben a szeretők jelenlétét, s miképpen élték meg a kapcsolatot a benne helyt kapott felek.

2.1. Nyelvi kód és viselkedés kapcsolata

A galantéria egy viselkedési forma, ami Franciaországból indult el a 16. század végén és a 17. század folyamán még markánsan jelen volt a gondolkodásban és az életszemléletben. Megnyilvánulásában a nyelvi játékosság jellemzi, a durva és nyers szavakat mellőzve negédesebb, eszményibb kódokra váltanak a felek. [11] E kifinomult gáláns viselkedés összegzi a lovagság erényeit is. Nemcsak a szalonélethez nélkülözhetetlen tulajdonságokkal rendelkezik az illető, jól szeretni és harcolni is kötelessége. Galantéria alatt a 17. század valamilyen kialakult szerelmi bonyodalmat is érthetett, avagy a szerelemre való hajlandóságot a másik fél irányában. Egész kultusz fonódott a lovagkori szerelem, a lovagkor költészete köré, aminek nélkülözhetetlen velejárója az önmegtartóztatás és a próbatételek hősi leküzdése a vágyott nő kegyeiért cserébe. A lovagköltők műveikkel az idealista hercegnők rokonszenvét igyekeztek elnyerni, amikor soraik között a nő már Istennő-szerű lénnyé nőtte ki magát. Mindezek mellett a nők burkolt harca figyelhető meg a férfiak durvasága és trágársága ellen. A költészet idealizáltságán túl a nők megítélése igencsak kiábrándító volt a valóságban. Nemhogy eszményiek, de minden hiba megtestesítői, és a puszta élvezetek tárgyai, testi megfelelőivé redukálódtak le.

Ahogy Huet megjegyzi[12], galantéria azonban nem alakulhat ki mindenhol. Legalábbis ott biztosan nem, ahol a nőket szigorú felügyelet mellett őrzik, s nem adnak lehetőséget a férfival való közvetlenebb kapcsolatra. A ritka és rövid találkozások során a férfi elfelejt gálánsan viselkedni és beszélni, s ezek helyett a tettek mezejére lép és inkább cselekszik. A galantéria máza mögé rejtőzve buja, kielégíthetetlen vágyak és erkölcstelenségek uralkodtak. Újra kellett teremteni a szalonélet szerelmes udvarlását, a társas érintkezés alapjait.

Mindezzel párhuzamosan jelen van az európai kultúrában a reneszánsz óta a platonikus tanok újraintegrálása, amely Franciaországban összekapcsolódik a gáláns hagyományokkal. A reneszánszban rehabilitációs szándék figyelhető meg a nő irányába, aminek keretein belül már inkább a nő erényeit emelték ki. Ennek a folyamatnak a hátterében az Itáliából induló olvasási forradalom áll, amikor is a franciák újra olvasni kezdték Petrarcát és Platónt, akik édes szavakkal és megbecsüléssel fordultak a gyengébbik nem irányába, követendő mintává pedig az eszményi szerelmet állították. Ez a szerelem a lélek szintjére rekesztett ideáké, ahol a test szépsége összeforr Isten alakjában, a mindenkori szépség képével és a legfőbb jósággal. A nő becsülendő, törékeny és védelemre szoruló lény, akivel tisztelettel köteles bánni az a lovag, aki az udvarban megfordul.

Niklas Luhmann, amikor különbséget tett plaisir és amour között, fontos tézisét adta meg a 17. század gondolkodását a társas kapcsolatokról. A plaisir/amour fogalompár megalkotja azt a retorikai felületet, ami biztosítja a szerelemről való megszólalást, és olyan kifejezéseket teremt, amik csak bizonyos összefüggésekben értelmezhetőek, önmagukban nem.  

A plaisir antropológiai alapfogalom, szó szerinti jelentése (testi) gyönyör, amit ebben a kontextusban erkölcsi mérce alá vonnak, s az emberi érintkezésben kötelező udvarlássá válik a nő irányában. Így minden ember természetes tulajdonsága is, egy önmagában keresendő erő, ami az udvarlás módjaiban, az igaz és színlelt szerelemben érhető tetten. Ettől válunk egyedivé és megismételhetetlenné, azaz szubjektummá tesz minket a saját plaisirünk. Ez diktálja tetteinket, legyen az őszinte, vagy álszent. S hiába fosztják meg jelentésétől az igaz és a hamis megkülönböztetését, az Értekezés a szerelmi szenvedélyekről szerint: „Egyaránt eltöltheti a szellemet hamis és igazi élvezet; mert bármilyen hamis is lehet, ha meg vagyunk győződve arról, hogy igazi.”[13]. Az igaz és színlelt szerelmen belül szerencsés kategóriákat bevezetni, ugyanis a színlelés mutatkozhat a tettetésben és az eltitkolásban egyaránt. Utóbbit szintén szűkíthetjük kettős képmutatásra, mely ”a (nem létező) szerelem tettetéséről és a (létező) szerelem eltitkolásáról”[14] szól.

A szerelem végét a plaisir eltűnése jelzi, amikor már a feleknek sincs hozzá kedvük tovább. Mert, amikor már kötelezettség, az inkább a házassághoz, mintsem a szerelemhez közelít.

A 17–18. századot jellemzően a nagyvilági kapcsolatok szövevényes hálója határozza meg, s itt lesz elengedhetetlen az „art de plaire” azaz, a tetszés művészete. A szalonélet színes forgatagában emberi sorsok dőlnek el annak tükrében, mennyire hatásos a másokra gyakorolt benyomás és szimpátia. Egy ennyire szeszélyes világban kizárólag a tetszetős, és jól játszó embernek van esélye érvényesülni, de ehhez teljesen uralnia kell saját érzelmeit, másokét pedig manipulálni mindennemű visszatetszést kerülve. A plaisir állapotát kihasználva mások kiismerhetőek és kiszolgáltatottak lesznek, ugyanis a boldogság pillanatában képtelenek kontrollálni önmagukat. A tapasztalt, szalonokban könnyedén helyezkedő ember számára ezek a védtelen alkalmak remek lehetőséget szolgáltatnak arra, hogy saját akaratukat győzelemre vigyék.

Az előre mindent eltervező és higgadt művészek nyerhetnek a plaisir világában, szemben a szenvedélyes szerelmesekkel. De Villers szavaival élve: „Kevesebb a gondja annak a férfinak, aki egyáltalán nem érzi a szerelem nyilait, mint aki túlságosan elkötelezi magát a nőknek: a tetszés olyasvalami, aminél hidegvérre és észre van szükség a sikerhez, a szenvedély pedig, amely egyiküket vagy másikukat elragadja, aligha alkalmas e művészet alapelveinek követéséhez.”[15] Leegyszerűsítve, a plaisir legfinomabb művelése maga a művészet a mély érzelmektől mentesen, melynek középpontjában a másik tetszése, azaz a plaire elnyerése áll. A plaire a szimpátiának a kiérdemelt elnyerése, amit megszerezni a pillanatok múlékonyságában kell, méghozzá olyan módon, hogy az a lehető legtermészetesebbnek hasson a külső szemlélő számára. Talán a legnagyobb kihívás e folyamatban az, hogy a tetszés-igényt helyesen ismerjék fel, s ehhez igazítani a jellemet, önmagát újrateremtve a felszínen. Ez a kreált gáláns viselkedés, ami elsősorban a szóbeliségen alapul, elkerülhetetlenül mesterkéltté válik idővel, és ezzel önmagát felfedő jelenséggé.

A szerelem fogalomrendszerét, s egyáltalán, a szerelemről való beszéd lehetőségét a vallási élet szabályozásai is bizonyosan meghatározták. Foucault történeti áttekintése nyomán elmondható, míg a 17. század a leplezetlen vallomásokról szólt, amikor is gyónás során pontosan be kellett számolni a testi kapcsolat részleteiről, addig a 18. században némi tapintat és egyre fokozódó szemérem ütötte fel fejét. Mintha távol akarnák magukat tartani a bűntől az emberek. Az ellenreformáció gyakoribbá teszi a gyónás gyakorlatát, mélyíti a tartalmukat, már nem elég csupán a megtörtént eseteket bevallani, a kósza gondolatokról, vágyakról és kéjes álmokról is pontos részletességgel kell beszámolni, ami ösztökéli a híveket az önismeretre és az önnön vágyaik feletti uralkodásra. Meg akarták tanítani, hogy miképpen tudjon lemondani az örömről, s ezt hogyan alakíthatja át spirituális erővé, majd ebből a fájdalmas lemondásból hogyan kovácsoljon boldogságos fájdalmat az ember. Jó keresztény számára ilyen módon követendő eszménnyé tették, diskurzussá formálták a szexualitásról való beszédet a bűnbocsánat gyakorlatába építve azt bele.

A 17. századra jellemző nyelvi nyitottság, illetve a gyónásban alkalmazott nyílt beszéd nem független a testiséget nyíltan tematizáló irodalomtól.[16]

A könyvek elterjedésével teret nyertek a pikáns, sikamlós és az érzékeket fokozó kötetek, amelyek között sok sértő és provokatív művet találni. Ezekhez remek alapanyagot adott a férfiúi büszkeség, vagy a meg nem szerzett, csak kívánt nőtől kapott visszautasítás, a csúnyák és az öregek kifigurázása, illetve a bordélyházakban tett kalandos utak beszámolói. A versekben a nő élvezeti cikk, használati eszköz formájában jelenik meg, akiben semmi tiszteletreméltó nincs.

Noha a nők többsége elfogadta az aktust mint bujálkodást, avagy alkalmazkodtak hozzá, az igény mégis ott lapult a szerelmi együttlétekben a galantéria finomságára, szellemességére a puszta ösztönök mellett. Margot királyné művében, A mennyezetes ágy titkai vagy Párbeszéd egy hölgy és igásállata között címűben, a férjét, azaz az igásállatot párbeszédre próbáló feleség jelenik meg. Az asszony hiába igyekszik férje szájába rágni a galantériában elsuttogott szavakat, süket fülekre talál. Hosszas igyekezete, hogy az együttlétet gyöngédséggé tegye, teljesen hasztalannak bizonyult, míg végül belefáradva adja oda magát a kérlelhetetlen embernek, hiszen „bármilyen tetszetős is a társalgás, ez a szórakozás többet ér.”[17]

A plaisir/amour retorikai felülete, amelyről eddig szóltam megjelenik A hercegnő nyelvezetében is, amikor a szerelemről, vagy a társadalmi kapcsolatrendszerről vallanak a szereplők. A férfiak gáláns viselkedése megbecsülést vált ki, míg a durvaságuk megvetést eredményez. Kifejezés és viselkedés szoros kapcsolata tapasztalható, a nyelvi játékosság, a durva és nyers szavakat mellőző finomkodó megszólalások jellemzik például a magánlevelezéseket, melyre a következőkben fogok kitérni.

2.2. „A távollét azt teszi a szerelemmel, amit…”

Ha két szerelmes egymástól távol kerül, az érzelmek elmozdulnak valamely irányba. Szokás ezt szerelmi próbának is tekinteni, hiszen a távollét hossza bizonyíték lehet a felek egymás iránt érzett őszinte érzelméről. Az igaz szerelmet a rövid elválás feltüzeli, ám a hosszú különlét örökös kétségbe, majd végleges elválásba űz, tartja ezt a hagyomány. A 17–18. század levelezési szokása lehetőséget teremtett a meghitt és érzelgős, esetenként az őszintébb megnyilatkozásra, ami a távollétben próbára tett szerelmet és szeretetet reménnyel táplálja az újabb találkozásig. A hercegnő számos vizsgálódási felülettel szolgál a kor szövevényes levelezési rendszerét tekintve. Ilyenek az anya és lánya közötti, a bensőséges baráti, illetve a szeretőkkel folytatott levelezés. Elemzésemben először Bess és a herceg leveleiből, majd Georgiana és Bess levelezéséből idézem ugyanazt az évet, történéseket, csupán más megközelítésből. Így kaphatunk majd egyazon esemény háromszoros megéléséről képet.

1785-ben Bess és Georgiana egyszerre estek teherbe a hercegtől – Bess tudatában volt annak, hogy csak napok választották el a két aktust, Georgiana azonban ekkor még nem sejtette, hogy barátnője is várandós a hercegtől. Bess, hogy a terhesség jelei ne látszódjanak rajta, és mert nem tudta, miképpen vallja be barátnőjének állapotát, külföldre menekült. 1785-ben még nem voltak a ménage à trois alapjai tisztázva hármójuk között, így joggal aggódott Bess amiatt, hogy Georgiana vajon miképpen reagál a hírre. Nem úgy, mint 1788-ban, amikor második gyerekét várta a hercegtől.

2.2.1. Bess és Canis levelezése

Bess Vietriben szülte meg gyermekét a legnagyobb titokban, a következő levélrészletek közvetlenül a szülést megelőző napokból valók. A herceg a baráti hangnemet csak ritkán merte átlépni, tartva a megbízhatatlan futárok kíváncsiságától. Burkoltan, s csak úgy fogalmazott, ami az illetlen olvasók számára nem jelenthetett többet a leírtaknál. E levélrészlet azon ritka vallomások egyike, amikor bátran írhatott Bessnek: „Szörnyen hiányzol, Bess, és minden szomorú hiányodra emlékeztet, még a fotel is a szalonban, ahol üldögélni szoktál epekedő szeretőiddel körülvéve. […] Az a tervem, ha lesz időm, elmegyek Boltonba, […] ha tetszik, ha nem, el szeretnélek vinni oda, bármi is legyen a következménye. Most nincs időm többet írni, de hamarosan újra jelentkezem. Jó éjszakát!”[18]

A herceg Georgiana (félig) sikeres szüléséről is beszámol szeretőjének néhány nappal később, majd hozzátette: „Nagyon meglep, és kezdek türelmetlen lenni, amiért nem hallok tőled semmit egy bizonyos dologról, amiről mostanra már vártam volna valami hírt.”[19] Georgiana félsikere természetesen nem abból származik, hogy a szülés közben valamilyen komplikáció lépett volna fel, hanem hogy a mindenki által annyira várt fiú helyett ismét lánynak adott életet, ahogy pár nappal később Bess is. Georgianával ellentétben Bessnek azonban egy időre meg kellett válnia gyermekétől.

Bess az Angliába való visszatérését a szülés után is csak halogatta, mire a herceg a következő levelet fogalmazta meg a számára: „Georgiana nem ismeri feszélyezettséged fő okát, én pedig természetesen sosem fogom neki elárulni, hacsak nem személyesen te szeretnéd hogy megtegyem. Mindemellett, biztos vagyok benne, ha mégis valahogyan megtudná, nem téged hibáztatna a dologért, különösen akkor nem, ha elmondanám neki, mindez hogyan történt.”[20] Egyértelmű volt Bess számára, hogy a ménage à trois nem folytatható tovább, de nem talált megoldást a kialakult helyzetre. Szüksége volt a devonshire-i biztonságra, mégis rettegte Nápolyt maga mögött hagyni. Valószínűleg a Gerogiana iránt táplált féltékenysége az által még inkább nőtt, hogy újszülött gyerekét nem tarthatta maga mellett. A herceg megítélése szerint – pontosabban Foreman magyarázatában – a félelem oka a Georgiana iránt táplált irigysége, ami a távollétben töltött hónapok alatt még erősebbek lettek. Besst csábította a hírnév, a ragyogás és a személyét övező rajongás, ami a hercegnőnek természetes volt azért, mert jó családba született, s mindehhez olyan férjhez jutott, aki anyagilag és hatalmilag is tudja táplálni ezt az életet számára. Olyan társasági háziasszony akart lenni, mint barátnője, de tisztában volt azzal, hogy a herceggel és más méltóságokkal ápolt szeretői kapcsolata ebben megakadályozza. Ám, „amennyiben a hercegé lehetnék, vagy ha a közelében élhetnék, nem kellene utat engednem a veszedelmes vágynak, hogy embereket kössek magamhoz.”[21], vallja Bess naplójában. Az életrajzi történet végén betekintést kapunk az évekig csak elképzelt vágyálom beteljesülésére, és szinte azonnali bukására. Bess valóban képtelen volt átvenni Georgiana helyét a társadalom előtt, és a herceg mellett.

2.2.2. Georgiana és Bess levelezése

Nem véletlenül tárgyalom a szerelmesek távollétének szentelt résznél a hercegnő és Bess levelezését is. A két asszony kapcsolatában egyszerre mutatkozik a mély barátság és bizalom, ugyanakkor a korban divattá vált viselkedés is tükröződik, a fesztelen és negédes stílus a nők között. Mint arra már tettem utalást, a hercegnő és Bess között csupán feltételezett testi kapcsolatról beszélhetünk, ám tagadhatatlanul erősen intim a baráti érzet, ami a két nő esetében olyan erős érzelmeket vált ki, hogy akár bátran tárgyalhatjuk a szerelmesek levelezésénél. 1785-ben tehát Bess önként száműzetésbe vonult várandósága miatt, először Párizsba, majd Itáliába. Párizsból írt levelei a hercegi párnak, elsősorban Georgianának szóltak, s a féltékenységtől csordultig áradtak. Csodálatos élményeiről számolt be, messzemenő részletességgel a versailles-i estekről, a követségen rendezett vacsorákról és a szórakoztató társaságáról, a nemes férfiak ismeretségéről. Georgiana valóban megcsalatva érezte magát, aminek az ez év februárjában írt levelében gúnyos hangvétellel hangot is adott. Sajnos e levelet csak részben lehet elérni, ahogy Bess megcsonkított válaszát is, ami így hangzik: „Vágyakozom utánad – ő, Gee, remélem, hiszel majd nekem! […] képes lennél magaddal s velem oly igazságtalan lenni, hogy tudván, mennyire jól ismerlek, s mennyire szeretlek, elképzelhetőnek tartod, hogy szívem valaha is megváltozzon irányodban? Soha, soha, soha! […] Képtelen vagyok úgy olvasni leveled, hogy szívem ne reszkessen, hogy esetleg Párizs, vagy bármi, vagy bárki…”[22] A „bárki” alatt Georgiana férjét érthette, ekkor már harmadik hónapban járt Bess. Amikor a terhesség jeleit nem tudta tovább palástolni feltűnés mentesen, Itáliába utazott bátyjához, de innen is folytatták a levelezést. A semmit nem sejtő Georgiana nehezen viselte barátnője hiányát: „Ó, drága Bess, annyira szeretlek, nem tudok élni nélküled. Te, Canis és a kis Gee vagytok az egyetlen vigaszom.”[23]

Mi sem mutatja jobban a Besshez való ragaszkodását e vallomásnál: „Nem tudom, hogyan leszek képes elviselni Bess hiányát” –1788. február 10.”[24] Írta ezt egy olyan nő, akivel ekkor közölték, barátnője a második gyereket várja a hercegtől, s újra külföldre kényszerül utazni a terhesség idejére, Rouen városába. Foreman akarata ellenére sem a többszörösen elárult, megcsalt és becsapott nő beszél Georgianából, hanem a barátjától elszakított asszony. Hónapokkal később, a még mindig távol élő Besshez írt könyörgő levele sem békíthetetlen haragjáról árulkodik: „Kedves Bess, tudom, hogy biztonságban vagy, s nincs semmi bajod. […] kérlek, neki [azaz a hercegnek] mindig írj, ha mindkettőnknek nincs is időd.”[25]

S hogy lássuk Georgiana őszinte ragaszkodását barátnőjéhez, most megemlítek egy nyolc évvel későbbi eseményt. 1796-ban a ménage à trois-t újabb veszély fenyegette. Bess férje – akivel már évek óta külön éltek, de John Thomas Foster nem volt hajlandó elválni a nejétől, s ezzel ellehetetlenítette addigi helyzetét a nőnek –, váratlanul elhunyt. Bess Írországból Angliába hozatta két fiát, Augustust és Fredericket, özvegyi járuléka pedig anyagilag biztonságosabb körülményeket teremtett a számára ahhoz, hogy bátrabban merjen terveket szőni jövőjét illetően. Ezzel egy időben addigi szeretőjének, Richmond hercegének is meghalt a felesége, így az új házasság előtt már egyetlen akadály sem állt fenn. Kivéve a hercegnőt, aki következő versével próbált hatni Bessre, hogy maradjon vele és a herceggel a Devonshire kúriában:

 „Nem bánom már, ha semmit sem akarhatok,

S nem fáj, hogy bizonytalanul lépkedek,

De sokkal szabadabb és boldogabb vagyok,

Mikor vigyázón te őrzöd léptemet.

Mielőtt látásomtól búcsúznom kellett,[26]

Szívemet tenéked átengedtem én,

Nem volt az enyém sem gondolat, sem tett,

S mégis láttam, amit látnom rendeltél.

Úgy vágyom féltőn óvó szeretetedre,

A hangod nékem tiszta gyönyörűség,

S függésem talán majd enyhíti a végzet,

Hisz hogy tőled függjek, azt választom én.”[27]

Bess Franciaországból küldött levelében Georgianának a hiány dominál: „Nem tudom kifejezni, sem leírni azt az aggodalmat, amit emiatt érzek [hogy még nem kapott levelet Georgianától], sem azt, hogy lelki békém jelenleg mennyire függ mindattól, mi veled kapcsolatos.”[28]

Liktor Eszter A testre vetett tekintet tanulmányában a test és test között megélt interakció egyik megjelenítésére hozza fel Madame de Sévigné[29] magánleveleinek elemzése során a következő példát, amelyet a francia arisztokrata asszony a lányának írt annak házasságkötése után: „Legyen irántam könyörülettel: vigyázzon magára, ha azt akarja, hogy [én] éljek.”  A két kiragadott részlet között körülbelül száz év eltérés van, mégis nagyon hasonlatosak jellegüket, megszólalásukat tekintve, ugyanis a levélíró a saját egészségi állapotát teszi függővé a szeretett személy élettani körülményeitől. Azaz csak akkor lehet boldog és lelkileg-testileg kiegyensúlyozott Bess, ha hírt kap a hercegnőtől, Sévigne asszony pedig életét teszi függővé lánya testi épségétől. A márkiné ezzel nem titkoltan rendeli alá saját életét lánya életének. A hercegnőnél is jelentkezik a Bess részéről megélt testi épség függése, bár itt pontosítanék, ugyanis a beemelt részlet a hercegre vonatkozik inkább, ám tudjuk, hogy Georgiana boldogsága sokban függött attól, hogy férje mennyire volt mellette kiegyensúlyozott: „Biztos vagyok benne, hogy Canis egészségi és lelki állapota egyaránt függ a vigasztaló barátságtól, mely benneteket összefűz.”[30] E fizikális hiány megélése mellett gyakran feltűnik az éteri hiány is, ami Georgiana egyik levele esetén nagyon szemléletes: „Megszakad a szívem, amikor eszembe jut, milyen régóta ismerjük egymást, milyen régen nem láttalak, s milyen messze van még, hogy újra találkozhassunk.”[31] Vagy a következő vallomás: „Drága Bess, hallod, ahogy szívem érted sír?”[32] A hiány lelki formát öltve, szomorúságban és bánatban mutatkozik, ami nem a testhez köthető létélmény, de a „megszakad a szív” vagy „szívem sír” metaforákkal élve mégis a testhez kapcsol vissza.     

Ahogy Foucault is összegzi, a 17. század a szexualitásban megélt őszinteség melegágya. Nyíltan beszélhetnek az emberek a nemiségről, gyakorolhatják azt anélkül, hogy szemérmesen rejtőzködni kellene a kíváncsi tekintetek elől, a testük takargatása esetén beszélhetnénk csupán normaszegésről. Szerelmi háromszögek, testüket önként játékba ajánlók, az ember minden gondolata és tette a nemiség megélése körül forog. S mindezek tükrében La Rochefoucauld még mindig igyekszik a szerelem fennköltebb oldalát mutatni: „a szerelmet nehéz meghatározni; annyit mondhatunk róla, hogy a lélekben uralomvágy, az agyban rokonszenv, testünkben pedig csak lappangó és gyöngéd vágyakozás, hogy sok rejtelmeskedés után birtokoljuk azt, akit szeretünk.”[33] 

Ez idő tájt a szerelem mintha teret akarna nyerni az ész felett, elismerésre és megbecsülésre vágyik. S mindeközben a tudatára ébredt test szabadon rendelkezni önnön magával egészen addig, amíg másnak nem árt vele akaratán kívül.

3. A házasság intézménye

Egy nő életében meghatározó eseménynek számít a férjhezmenetel, az ezzel járó életváltozás és lakhelyváltás, illetve a gyermekáldás. A következő fejezetben a 17–18. században rögzült jó feleség képét és az ideális férj alakját vizsgálom, a Spencer szülők idillikus házasságának befolyásoló erejét lányaik, Georgiana és Harriet házasságára vetítve, valamint a képzőművészet felé is teszek egy kitérőt, melyben bemutatom, miképpen látják a házasság intézményét egy irodalmi alkotásban – The Sylph –, és William Hogarth társadalmat gúnyoló festményeiben. Végül pedig a férfiak tehetetlenségéről, a válási rendszerről írok, illetve a hatalom szemszögéből vizsgálva azt, hogy mit is jelent a nemzés és a házasság.

3.1. A 17–18. század hasznos házassága

A jó házasságot több tényező is befolyásolta a 17–18. században. Jellemzően a szülők döntöttek gyermekeik jövendőbelijének személyéről, ezért a szerelmet, vagy ahhoz hasonló fellángolást kizárólag az idealista regényekből ismerhették. A szalonélet ugyan teret engedett a nyílt flörtöléseknek, ám nem volt ritka az sem, hogy házasságba a fiatal nők úgy léptek be, hogy fogalmuk nem volt, mit takar a szexuális aktus nő és férfi között. Ez a naivitás az elszigetelt nevelésnek is köszönhető volt. Catherine Meurdrac az Emlékirataiban ezt írja: „Ha tudtam volna, hogy férfival fogok hálni, soha férjhez nem megyek. Ez mutatja, milyen együgyű voltam.”[34] Vallotta mindezt egy olyan nő, aki szülei akarata ellenére ahhoz a férfihoz ment végül feleségül, akibe beleszeretett. Beszédes az asszony tudatlansága a házasságot, de leginkább a nemiséget illetően.

A jó házasság egyik ismérve a feddhetetlen férfi. Természetesen ez a ranggal, javakkal és befolyással rendelkező embert takarta, akihez – főleg a 17. században – a szülők buzgón adták lányaikat, korkülönbséget teljesen figyelmen kívül hagyva. A tárgyalások és szerződések a legnagyobb titokban zajlottak, sokszor a lányok csak a ceremónia pillanatában szembesültek szüleik akaratával. A társadalomba való elhelyezkedés egyetlen módja volt az előnyös házasságkötés a számukra. Mindezekről fanyar humorral és gúnyos iróniával szólnak a korabeli drámák és vígjátékok. Kivétel nélkül mutatnak rá a házasságkötések valódi okaira s leplezik le a háttérben futó érdekeket és állnak a tudatlan, naiv lányok oldalára. Corneille Dorisa Az özvegyben egyenesen vall érzéseiről, mikor így beszél:

Mintha nem is enyém volna bennem a vágy,

Úgy kell követnie szüleim szándokát,

Mely szerint, úgy lehet, egy dúvad szabadul rám; –

És mind ennek neve:”Be tisztes modorú lány!”[35]  (Timár György fordítása)

3.2. Az ideális feleség

Georgiana halála előtt nem sokkal gyermekeit jó tanácsokkal látta el a hozzájuk írt levelekben, melyek révén segítséget kívánt nyújtani nekik arra az időre, amikor ő már nem lehet velük, s a társadalomban önállóan kell helyt állniuk. A következő részletet Geenek írta: „Tudom, csinos voltam… és mindig elegáns is, de biztosíthatlak róla, hogy figyelmetlenségeinket, mulasztásainkat azért nézték el, s legesleginkább azért szerettek bennünket, mert mentesek voltunk bármiféle allűrtől.”[36] A mindenről véleményt alkotó Delany asszony[37] egyik levelében, miután találkozott a fiatal Georgianával egy bálon, így emlékezett meg a hercegnőről: „Oly csinos, oly szeretetre méltó, viselkedésében oly előzékeny, hogy csaknem beleszerettem.”[38] Montagu asszony a hercegnővel való találkozása után Tunbridge Wellsben szintén elragadtatásáról tesz bizonyságot, amikor ezt írja: „Azt hiszem, Devonshire hercegnője a legszeretetreméltóbb ember a világon. Alakja, tekintete angyali, modora rendkívül kedves, megjelenése minden részletében kifinomult, s szíve a lehető legtisztább, legártatlanabb.”[39] Lady Spencer némi – természetes – szülői elvakultsággal jelenti ki: „Georgiana valóban egy igen kedves ifjú hölgy, s külseje kétségkívül elragadó, ám ami még ennél is sokkal elbűvölőbb benne, az személyiségének és természetének köszönhető.”[40] Beszédesek a levelekből kiragadott részletek, amelyek Georgiana érdemeiről szólnak. Először a csinos, alak, külseje kifejezések jelennek meg, amelyek egyértelműen a női testre, a szexuális kisugárzásra, aktivitásra utalnak, s csak ezeket követnek olyan érdembeli tulajdonságok, amik természetbeli jegyeit összegzik, mint például szeretetre méltó, modor, személyiség. A női testről való gondolkodás és beszéd azt sugallja, hogy csak egy esztétikai termékről, látnivalóról van szó az esetükben, amiben gyönyörködni lehet. S ez a látvány előrébb való egy nő megítélése során, mint az, hogy a társadalomban milyen szerepet is tölt be, szépségének alárendelve áll erénye, tisztessége, minden olyan tulajdonsága, amitől egyedivé válik. Hogy ez mennyire is képezte a mindennapi gondolkodást, mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a fentebbi idézetek mind asszonyoktól származnak, önmagukat is csupán a „szépség”, és a „többi” kategóriáján belül tudták elhelyezni.

Liktor Eszter hasonló megfigyelésre jutott Madame de Sévigné leveleinek elemzése során. A 112. levelében vejének teszi fel a következő kérdést a márkiné: „A világ legcsinosabb nőjét adtam önnek, nem igaz?”[41] S ezzel a márkiné összegzi is leányának legnívósabb érdemét, amivel a fiatal nő a társadalom tiszteletét méltán kiérdemelte, és férje elégedettségét is megnyerte. Ugyancsak Liktor Eszter megfigyelése alapján igazolódik Véronique Nahoum-Grappe tézise, aki szerint a 17. század gondolkodását nagyban meghatározta „a szépség tényének puszta említése” s mindez „elegendő a női szubjektum azonosításához”.[42] Ha pedig a szép, mint értékjelölő megnevezésnél maradunk, óhatatlanul jelentkeznie kell az ellenpéldának, azaz a csúnyának. A 17. században, pusztán a testi adottságot tekintve egy nő kizárólag szép vagy csúnya lehetett. Utóbbi megítélése egyszerűbb, mivel nem hordozza a kívánatos női jegyeket, nem kelt figyelmet, jelenléte se nem zavaró, se nem érdekfeszítő. Szexuálisan teljesen semleges érzetet kelt az őt szemlélő férfiban, már ha képes felkeltenie az érdeklődését. A férfit elsősorban a nő külleme, testi adottsága igéz meg, s ez a 17–18. században fokozottan igaznak bizonyult. A közös téma és érdeklődés általános hiánya miatt nem alakulhatott ki igény a belső értékek megismerésére a csúnya nő iránt (ha csak hozománya nem feledtette testi hiányosságát). S ezért nem is kellett tartaniuk – szemben a szép nőkkel – a férfiak csábításától, erényük elvesztésétől, nevük bemocskolásától. Nem hiába féltette lady Spencer lányát a nyilvánosságtól, s leveleiben néhol túlzásokkal élve folyamatos felügyelet alatt kívánta tartani házassága után is Georgianát: „Gyanítom, hogy a körülötted lévő férfiak irányában sokkal több bizalmaskodással és könnyedséggel viseltetsz, mint ahogy az szükséges, s illendő lenne.”[43] – figyelmezteti viselkedésére. Georgianának nőként és rangjához illően is meg kellett tudni felelni, s példát mutatni, hiszen nyilvánosság elé lépésétől kezdve a sajtó kedvelt témájává vált minden, amihez köze volt. Nőként elsősorban férje mellett – illetve mögött – volt a helye, feladata a szalonéletben teljesedett ki, hitvesi kötelessége pedig az egészséges fiúgyerek megszülésében.

3.3. Az ideális férj

„Teljes apátia jellemezte a személyiségét. Magas volt és férfias, de sohasem méltóságteljes, viselkedése mindig csendes és nyugodt volt. Úgy tűnt, képtelen bármiféle erős érzelmi megnyilvánulásra.”[44] – jellemezte Nathaniel Wraxall, 18. századi politikus a herceget.

„Őkegyelmessége egy szeretetre és tiszteletre méltó személyiség, de a tánc nem az erőssége.”[45] – közölte egy korabeli angol lap a hercegről. Az előző részben tárgyalt ideális feleségnél megfigyelhettük, hogy a nő esztétikumként létező alak, akinek szubjektuma másodlagos, személyiségének értékei szinte mellékesek szépsége mellett. A férfi esetében merőben más ez a fajta gondolkodásmód. A test látványa önmagában nem domináns egy férfi megítélése során.  Mint láthatjuk, a herceg belső értékei kerülnek előre, s csak azokat követve szólnak a termetéről, testi adottságairól. Nem volt ez másképpen Sévigné asszonynál sem, aki vejéről a következőt írta: „a világ legkívánatosabb férje”[46], aki „középkorú emberként már rendelkezik kellő élettapasztalattal, ismeri a társaság és az udvar viselkedésformáit, képes zavarbaejtő, ám szórakoztató butaságokat művelni.”[47] Liktor Eszter magyarázatában a márkiné a zavarbaejtő butaságok alatt azokat érti, amelyek arcpirítóan hatnak a nőkre egy társaságban. Ez a testre gyakorolt hatás helyettesíti mindazt, amit a nő a szépségével kelt a férfiakban. Azonban Sévigné megnyilatkozása esetén sem beszélhetünk a férfitest szexuális kisugárzásának hangsúlyozásáról, teljesen hanyagolhatóvá teszi azt, hogy a férfi mennyire is vonzó alkat. Egyetlen levelében tér csak ki Monsieur de Grignan, veje külsejére: „Ügyeljen a hangjára, ügyeljen a tartására.”[48] A hang és (test)tartás tehát meghatározó jegy a férfi esetében, mégis a jelleme határozta meg a társadalomban.

3.4. Megfelelni, boldoggá tenni

A 18. század közepétől megfigyelhető a szerelmi házasságok irányába való elmozdulási kísérlet, noha a szülők tudatos ráhatással továbbra is irányították lányaikat. Ez az indirekt meggyőzés figyelhető meg a Spencer lányok esetében is. Mindketten szomjazták szüleik elismerését, a végletekig függtek véleményüktől, ami végül a házasságkötésükre is hatást gyakorolt.

Georgiana 1757. június 7-én született a család első gyermekeként, lady Spencer számára pedig a legkedvesebb volt minden gyermeke közül: „Bevallom, olyan elfogult vagyok az én drága Geemmel, hogy úgy érzem, mást sosem szerethetek ennyire.”[49] S valóban, Georgiana után egy évvel megszületett első fia, George, majd 1761-ben második lánya, Harriet. Egyik gyermekét sem tudta olyan rajongással körbevenni, ahogy Georgianát, még George-ot sem, pedig a korban egy fiúgyermek jelentette egy nő számára anyasága  kiteljesedését, feleségként a sikerét, amivel méltán büszkélkedhetett a társadalom előtt.

Lady Spencer túláradó szeretete súlyos énképtorzuláshoz vezetett Georgianában, ami egész életén át kísérte őt. Kiskorától kezdve rettegett, hogy csalódást okozhat szüleinek s nem lesz méltó az irányába tanúsított bizalomnak és figyelemnek. Már hétévesen mentegetőzve szólalt fel egy vacsorán: „Bár nem tudok olyan szépen írni, mint az öcsém, titeket és őt is egyaránt nagyon szeretlek.”[50] Anyját büszkeséggel töltötte el, hogy lánya a felnőttek világában mindig elbűvölő, nem mesterkélt előadásokkal vonja magára a figyelmet. A kislány sokszor zárkózott be szobájába, ott verseket és meséket költött, hogy azután a vacsoránál előadhassa azokat, s minél több dicséretet kapott, annál többre vágyott. Különösen azokra az elismerésekre áhítozott, amik egyben szüleire is hatással voltak.

A kis Gee életének első nagyobb fordulópontja hat éves korában következett be, amikor szülei nagy utazásra készültek, és az addigi állandóság, ami az évszakok változásával a kúriák közötti utazgatást jelentette, felborult. Lord Spencer egészsége megromlott, így Európa melegebb tájaira vonultak, először Spába, ahova a három gyerek közül csak Georgianát vitték magukkal. Innen azonban már csak a szülők távoztak, a kislányt az anyai nagymama felügyeletére bízták, aki egy évig Antwerpenben nevelte őt. Georgianának nem magyarázták el, miért kell a nagymamájánál időznie. Úgy gondolta, megbántotta szüleit, s most azzal büntetik őt, hogy sem velük, sem pedig testvéreivel nem találkozhat, akik szintén nagyon hiányoztak már neki. Teljesen elveszítette önbizalmát, kizárólag azon fáradozott, hogy a felnőttek kedvében járjon, utánozni kezdte nagymamáját, miután pedig a Spencer szülők eljöttek érte, egy társasághoz jól alkalmazkodó kislányt kaptak vissza, aki mások véleményétől teljesen függővé vált.

Ahhoz azonban, hogy könnyebben azonosulhassunk Georgiana lelkesedésével, ami későbbi házasságát érinti, szükségszerűen szólnom kell a Spencer szülők kivételes egymásra találásáról is.

3.4.1 A Spencer szülők házassága

Margaret Georgiana Poyntz tizenhét évesen, 1754-ben ismerkedett meg John Spencerrel. Mindkettőjük külseje megfelelt a 18. századi romantikus ideálnak. John Spencernek mélyen ülő szemei, telt ajkai és mindig divatos öltözködése, Margaret Poyntznak finom álla, aranybarna haja, mélybarna szemei és sápadt arcszíne volt. A nő első látásra megkedvelte a férfit, bizalmasának elárulta: „Bevallom, és sosem fogom tagadni, hogy Spencert ezen a földön minden férfinál jobban szeretem.”[51] – 1754-ben Delany asszony John Spencerrel való találkozása után megjegyezte naplójában: „Ilyen hősszerelmest még nem látott a világ.”[52] A találkozásuk után egy évre a lánykérés is megtörtént a két család egyik közös kirándulása során a Wimbledon Parkban. Senkinek nem volt kételye a kapcsolat kimenetelét illetően. Mindkét család rendelkezett megfelelő anyagi háttérrel, így akadálya a házasságnak egyik fél rokonságából sem lehetett, illetve a korban igen ritka és egyedi példával is sikerült előállniuk, miszerint házasság szerelemmel is történhet. Az aranygyűrűbe, melyet Margaret Poyntz kapott a MON COEUR EST TOUT Á TOI. GARDE LE BIEN POUR MOI[53] feliratot vésette a férfi. Házasságuk harmonikusan és boldogan telt a kezdeti években. A társasági eseményeken, akik csak látták őket mindenki a fiatal pár őszinte érzelmeiről áradoztak, Queensberry hercege szerint „kétségkívül ők a házasság intézményének legboldogabb élvezői.”[54] Lord Spencert a betegsége ugyan türelmetlenné és hirtelen haragúvá tette később, lady Spencer azonban mindig készen állt csillapítani férje indulatait, amit egy beteg ember önként okozott magának és környezetének. Odaadóan teljesítette minden kérését, amivel boldogabbá tehette férjét.

Georgiana előtt ez az idillikus szerelmi kapcsolat állt példaként, ez lett számára az elérendő cél gyerekkorától kezdve. Ha pedig ezt az elvakult vágyakozást a kóros megfelelési kényszere mellé helyezzük, más megvilágításban láthatjuk William Cavendish-sel kötött házasságát is.

3.4.2. Georgiana, Devonshire hercegnője

1773-ban a Spencer család Spába utazott, hogy ott ünnepeljék meg Georgiana tizenhatodik születésnapját. Devonshire hercege, aki ekkorra már London egyik legkeresettebb agglegényének számított, a Spencerek ismeretségi körébe tartozott. A család örömére érdeklődést mutatott Georgiana iránt, aki, remélve szülei  boldogságát egy leendő házasságban közte és a herceg között, illetve a herceg irányába mutatott szimpátiájukat ismerve, vonzódni  kezdett a férfihoz. A merevség és a szótlanság, úgy gondolta, csak a társadalom előtt hordott álarc, igazából odaadó, gondoskodó lehet, amilyen az édesapja is édesanyjával. Apját és a herceget egymáshoz kezdte hasonlítani, s végül elhitte, hogy a herceg is csak leplezi a valós természetét a köz előtt, s csak a kivételes emberek számára nyílik meg szűk körben. Ebben azonban tévedett Georgiana. Apjának valóban lehetett egy mélyebb érzésekre képes oldala, noha ritkán mutatkozott meg még családja körében is. Erre példa a következő levélrészlet, melyet Georgianának írt közvetlenül házassága után: „Legkedvesebb Georgianám, egészen mostanáig nem tudtam, mennyire szeretlek; minden percben, órában hiányzol nekem.”[55] Lady Spencerben kettős érzelmek uralkodtak ez időben. Mindennél jobban vágyta az előnyös házasságot lánya és a herceg között, de az állandó tökéletességre igyekvése, és hogy Georgianában – a lány minden igyekezete ellenére is – mindig talált kivetnivalót, aggállyal töltötte el. „Attól félek, hogy még azelőtt elragadják tőlem, hogy kora s tapasztalata minden tekintetben alkalmassá tennék őt a feleség, az anya és a család űrnőjének komoly és összetett szerepére.”[56] 1774. június 7-én, két nappal a kitűzött dátum előtt teljes titokban tartották meg az esküvőt. Georgiana, Delany asszony feljegyzései szerint semmit nem tudott szülei tervéről, ám a titkos esküvő gondolata és a tudat, hogy a herceg mellett egy teljesen új életet kezdhet, mégis örömmel töltötte el.

A hercegnő házasságába is magával vitte a kényszert, hogy másokat elégedettséggel, férjét pedig boldogsággal töltse el. Édesanyjával való levelezése szemlélteti az új életének kezdeti nehézségeit, valamint burkoltan jelen van a 18. század felfogása is a feleség kötelességeiről: „Azonban ott, ahol a férj maga – önnön tapintatossága és engedékenysége folytán – nem mondja el, mit s hogyan szeret, a feladat sokkal nehezebbé válik, s a feleségnek minden gyengédségét és leleményességét latba kell vetnie, hogy megfejtse ura hajlandóságait, a legmesszemenőbb módon késznek lenni, hogy mindazokhoz alkalmazkodjon. Előtted igen nehéz feladat áll, legkedvesebb Georgianám, amiért D. hercege – igen helytelenül – gyengédsége folytán kitart amellett, hogy nem utasít téged semmire, s nem ellenkezik veled semmilyen dologban, legyen az bármennyire is ellenére. Mindez ezerszeres kötelességtudatra és hálára kell kötelezzen téged, s arra, hogy a legjelentéktelenebb dolgokban is próbáld érzéseit kipuhatolni, s a vele történő egyeztetés nélkül semmilyen tervezésbe, elfoglaltságba nem bocsátkozni.”[57]– írta lady Spencer lánya egyik levelére, amiben a herceg közönyére panaszkodik irányába, hiába igyekszik felkelteni érdeklődését, vonzóbbá és érdekesebbé tenni magát. Georgiana válasza: „Olyan boldog vagyok, hogy hozzámentem egy Férfihoz, akit úgy szerettem, s mivel nap mint nap tapasztalhatom az ő végtelen jóságát irányomba, lehetetlen, hogy ne érezzem a legmesszebbmenőkig azt a kölcsönös boldogságot, amiről beszélsz nekem. Egyetlen vágyam csupán, hogy mindezt kiérdemeljem, s a legnagyobb örömöt az a gondolat jelenti, hogy valami módon az Ő boldogságához hozzájárulhatok.”[58] Nem tudjuk eldönteni, mennyire volt szerelmes a hercegnő, s mennyire csak a szülei által a hercegről sugallt képbe szeretett bele. Georgiana végletekig menő függése mások jóindulatától és érzéseitől, szülei akarata és szeretetteljes kapcsolata, mint láthattuk elvakulttá tették őt a házasságot illetően (is).

3.4.3. Harriet, lady Duncannon

Noha a Spencer gyerekek között ő volt a legkisebb, mégis ő kapta a legkevesebb figyelmet, ami Harriet esetében is énkép-formáló erővel bírt. Édesanyja „kicsi, csúnya lány” alakjában említi, akiben „semmi említésre méltó szépség nincs, csupán egy nagy csomó vékony, barna haj.”[59] Már gyerekként elfogadta, hogy Georgianát nem tudja sem a szülei, sem pedig a társaság előtt túlszárnyalni, képes volt úgy csodálni őt, ahogyan azt lady Spencertől látta. Kapcsolatukat nővérével azonban mégsem mérgezte meg a gyerekkorban ért jelentős megkülönböztetés. 1796-ban, az újságok példaértékű testvéri kötelékükre hívták fel az olvasók figyelmét, amivel egymást ápolták betegségük alatt.[60]

S hogy mennyire tudták gyermekeiket finoman, szinte észrevétlenül irányítani a Spencer szülők, arra Harriet lord Duncannonnal kötött házassága szintén beszédes példa: „Amíg apa nem szólt, fogalmam sem volt a dologról […]. Bárcsak először egy kicsit jobban megismerhettem volna őt, azonban az én drága apukám és anyukám azt mondja, hogy házasságunk mindennél boldogabbá tenné őket. S én bármit megtennék, hogy boldognak láthassam őket, hogy kapcsolatunk az elképzelhető legjobb legyen… Mikor valaki egy életre társat választ (milyen rémisztően is hangzik ez), nem a külcsín, hanem a belső az, amit nézni kell, s annak alapján, amit hallottam róla [lord Duncannonról], s a kötődéssel, mit elmondása szerint irántam érez, több esélyem van, hogy vele találom meg a boldogságom, mint bárki mással, akit ismerek.”[61]

A 18. században, noha esélyt adtak a szerelem kialakulására a házasságban, s a házasságot is eszerint alakíthatták, jól láthatjuk, hogy a Spencer lányok esetében mégsem volt meg a szabad párválasztás lehetősége. Látszatszerűen Georgiana és Harriet is önként dönthetett, de mindkettőjük döntése mögött a szülők akarata, valamint a hála, amellyel szüleik irányába vélt tartozásuk volt a neveltetésükért és taníttatásukért cserébe.

3.5. The Sylph – Az angyal

1778-ban Londonban egy – a nyilvánosság előtt sosem vállalt –, bizonyos mértékig önéletrajzi regény látott napvilágot The Sylph, azaz Az angyal címen. A mű a rossz házasságot reprezentálja, illetve a nők életébe enged bepillantást, akik ki vannak téve férjeik kedvének és hangulatának. Az angyal érdekessége, hogy a tonban megélt világ tükröződik vissza benne, valószínűsíthetően egy bennfentes szemlélő által. Az olvasókat megdöbbentette a nyílt és durva szexualitás ábrázolása, az agresszív emberek intrikája és az álszenteskedő barátságok megléte, amit Az angyal elmesélt. Mrs. Thrale, az angliai Kékharisnya Kör[62] nevében obszcenitása miatt fel is jelentette a regényt a házasságról való lealacsonyító közvetítése miatt, melyet lady Besford által közölt a mű írója: „ne feltételezd, hogy azon élvezeten túl, mit a cím, a rang, a szabadság s lord Besford nevének viselése jelent, bármi boldogságot lelek házasságomban. Ő a maga útján keresi saját örömét, én egy másik úton a magamét, s mivel természetünk oly különböző, útjaink egész biztos, hogy sosem találkoznak. […] Az én uram házassága első percétől fogva szeretőt tartott. Mi lenne az a törvény, ami megtiltaná egy nőnek, hogy ugyanígy cselekedjék? A házasság jelenleg nem más, mint egyfajta szükséges cserekereskedelem, valamint családok szövetsége, ahol a szívre senki nem kíváncsi.”[63] Az angyal egy vidéki lány, Julia Stanley és durva férje, Sir William Stanley életéről szól, maga a történet levelek formájában bontakozik ki az olvasó előtt. Julia ártatlansága teljében kerül a ton körébe, ahol megtanulja, miképpen legyen nagyvilági dáma. Férje kegyetlensége, a szeretőivel folytatott nyílt kapcsolata, a vetélései során átélt folyamatos lelki és testi büntetések,[64] majd a férj döntése, aki adóssága felszámolása érdekében még hitelezőinek is odadobja feleségét, mind olyan életrajzi esetek, amelyek Georgiana korában élő személyekhez voltak köthetőek.[65] A névválasztásai, levélírói stílusa, valamint anyjának írt egyik levele, melyben írja: „Nagyon boldog lennék, ha csak egy kis időre lehetne egy Angyalom.”[66] mind arról árulkodnak, hogy a hercegnő Az angyal szerzője. A regénybeli Angyal a leveleivel kívánja segíteni az erkölcseiben összeomlásba zuhant Juliát, majd a történet végén felfedi magát, mint az asszony gyerekkori barátja, s együtt szöknek meg és házasodnak össze.

Természetesen már az első megjelenést követően egyértelmű volt az olvasóközönség számára, hogy túl sok a hasonlóság Devonshire hercegnője és Julia élete között, hiába írta titokban s jelentette meg névtelenül a regényét Georgiana. A mű négy kiadást ért meg korában, sikerét részben hírhedtségének is köszönhette.

3.6. Egy viszony következménye

Az angyalban közvetített 18. századi társadalom bemutatja, mi minden felett hunytak szemet az emberek, egészen addig, amíg nem okozott az botrányt, s lett közbeszéd tárgyává megbotránkoztató voltával. „Bűne felháborít: nem tudok s nem is próbálok megbocsátani neki [lady Derbynek].”[67] (Georgiana édesanyjának írt leveléből idézet, amelyben lady Derby és Dorset hercegének viszonyáról tesz említést a hercegnő.) Lady Derby és Dorset hercegének kapcsolata jóval túllépte azt az elfogadott normát, amiből még a viszony után megtarthatta volna az asszony addigi társadalmi pozícióját. Lady Derby elhagyta férjét és gyermekeit, hogy szeretőjével lehessen, ám Dorset hercege eközben már más szeretőt talált magának, aki teherbe is esett tőle. Azzal, hogy viszonyuk a köz előtt játszódott le, nyilvános botrányba fulladva, s az asszony szökésével megsértette az ember és Isten törvényét, mely szerint férjéhez a kötelező engedelmesség köti, a nő kitette magát a meghurcoltatásnak, majd a társadalomból való kirekesztettségnek. Helyzetét tetézte, hogy férje nem volt hajlandó elválni tőle, így a várt házasság, mely visszaadhatta volna a nő becsületét Dorset hercegével, nem jöhetett létre. Dorset hercege mindeközben megőrizte hírnevét, lord Derbyvel a későbbiekben is ápolták az addigi barátságukat, a gyerekek viszont nem találkozhattak édesanyjukkal.[68]

Levonható a következtetés, mely szerint egy átgondolatlan viszony leginkább a nőkre nézve volt veszélyes a 18. században, szemben a férfiakkal, akik szinte büszkélkedhettek az újabb zsákmánnyal, leginkább akkor, ha férje mellől sikerült azt elragadni, vagy a szigorú szülői kezekből.

3.7. Ha a férfi tehetetlen, avagy a Congressus ítélete

Válásra a 17–18. században ugyan volt lehetőség, de csak kevesen éltek vele. A nők, ha bizonyították férjük impotenciáját felszabadulhattak a házasság kötelékéből, s újra férjhez mehettek anélkül, hogy a társadalom megvetését kiérdemelnék. Egy úgynevezett congressuson kellett átesniük a házas feleknek, aminek tagjai bírák és szakértők – orvosok, szülésznők és sebészek – voltak. A congressus embereinek feladata, hogy a férj nemzőképességére, vagy annak ellenében döntsenek, s ezzel a házasságot felbontsák, vagy továbbra is életben tartsák. Kijelöltek egy nyilvános helyet, ahol férjnek és feleségnek meg kellett jelennie, s az aktus közben megfigyelték a házasfelek teljesítményét. A congressus hatékonyságát többen kétségbe vonták, a 17. század végére pedig egyre kevesebb alkalommal adódott olyan bejelentés, ahol szükség lett volna a jelenlétükre és bíráskodásukra, a 18. századra pedig teljesen megszűnt a jelenlétük.

Elisabeth Badinter A szerető anya oldalain tárgyalja a férfi tehetetlenségének esetleges okait, melyet Flandrin francia történész vetett fel. Szerinte: „Ha a férfi tehetetlen volt, frigiditását semmi másnak nem lehetett tulajdonítani, mint rosszakaratának, rontás hatásának, vagy mert az ég megbüntette, mivel égető szenvedélye csillapítása érdekében akart házasodni.”[69] Ezzel a magyarázattal is sugallni kívánta Flandrin azt az elterjedt nézetett, mely szerint a férjnek és feleségének nem szerelemből kell összekötniük életüket, hanem a barátságra helyezvén a kapcsolatukat. A teológusok szintén kiállnak a „házastársi túlzások ellen”, hiszen „az a férfi, aki féktelenül szerelmesnek mutatja magát felesége irányába, nem pedig férjnek, képmutató.”[70] Azonban nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a vizsgált századokat nem jellemezte volna a szeretet jelenléte. Csupán más értékkel rendelkezett, mint amivel ma. A szeretet, szerelem negatív megítélése abból adódott, hogy közös jövőt és házasságot nem lehetett egy ennyire törékeny alapra helyezni, mely idővel múlandó, illetve a szeretetre, mint passzív erőre tekintettek, ami gyengeséghez és a józan ész elvesztéséhez vezet.

3.8. Divatos házasság

Angliában a rokokó stílus kevésbé volt népszerű és hatása is alább maradt, mint Franciaországban. Valójában egy átmeneti „divathullám” volt rövid időre, melyet a Párizsból hazatérő festők terjesztettek el Angliában. Ekkora tehető a vallási témák eltűnése, helyüket a zsánerképek,[71] azaz életképek vették át. A 18. század házassági rendszeréről többen formáltak véleményt, ezek közül is figyelemre méltók William Hogarth[72] gúnyos, szarkasztikus képei, aki az angol nemzeti festészet kialakulásához is hozzájárult munkásságával. 

Hogarth a társadalmat érintő problémákat feszegető sorozatokba kezdett, melyeken cinikusan bírálta a század mentalitását, viselkedését és embereit. Sajátos műfaja a ciklus,[73] avagy a „modern erkölcsről szóló festmények.”[74] Első, hat képből álló sorozata A szajha útja, amely 1731-ben készült el. Ezt követte a második ciklus, Az aranyifjú története[75] címen nyolc részből 1735-ben. Hogarth volt az első, aki nyíltan ábrázolta a periféria szélére száműzött őrültek, szenvedélybetegek – alkoholisták, szerencsejátékosok, nagyravágyók – alakjait a börtön falai közé helyezve őket, korát megdöbbentette a láttatott világ őszintesége. Legösszetettebb sorozatának az 1743–1745-ig készült, hat részből álló Divatos házasságot tartják a kritikusok. Nemcsak szórakoztatni kívánta a nézőt Hogarth, hanem intő példát, mércét is adni, illetve bemutatni a lehetséges jövőt a léha és felelőtlen emberek számára, valamint tükörkép a századához. A pénzen vett szerelem törvényes kereteken belül jelenik meg az őszinte érzelmek kizárásával. Feltehetően e ciklusának egy 17. századi francia grafikus, Abraham Bosse – A vidéki és városi házasság című metszetsorozata volt inspirálója. A Divatos házasság képein egy gazdag polgárlány és egy eladósodott főűr házasságát követhetjük nyomon, illetve az ebből fakadó bonyodalmakat. Az első képen[76] az apák a házassági szerződés részletei felett tárgyalnak, míg gyermekeik egymás mellett, egymástól elfordulva várakoznak a gazdagon díszített szobában. A második[77] jelenet helyszínéül egy „ízléstelenül, drágán, de elegancia nélkül bútorozott apartment”[78] szolgál, ahol az unatkozó házaspár egyik vitája látható. A következő darabok[79] jelenetei egy átlagos, 18. századi házasságot képeznek le: az elhanyagolt grófnő mással vigasztalódik, míg a gróf is házon kívül találja meg múlékony boldogságát. A szerető és a gróf közötti párbaj, miután a titkos kapcsolatról lehull a lepel, a gróf áldozatául esik a párbajnak. Ám a szerető gyilkosság vádjával szintén kivégzésre készül, a hírt megtudva pedig a grófnő megmérgezi magát. A hatodik[80] festmény az asszony halálát meséli el. A tanulság levonható, amely a társadalom minden fonáksága ellenére is célt ért, bár süket fülekre talált; ne add el magad rangért, címért, névért, ne nősülj vagyonért, ne hanyagold el házastársad.

3.9. Nemzés, újratermelés

A 18. században a nemiség köré épült őszinteséget belepte a titok. A szemérem megjelenése hallgatásra szólít fel. Középpontba a család, férj és feleség kettőse, majd a gyerek kerül. A szexualitásról beszélni kizárólag ezen norma mentén lehetett suttogva, az otthonokba zárkózva. A kapitalizmus megszületésével, az eddigi öncélúsága az aktusnak szűnőben látszik. A munkaerő kizsákmányolására módszeresen léptek fel a hatalom képviselői, így az élvezetek hajszolására sem időt, sem energiát nem volt szabad pazarolni. Egyetlen mentség lehetett csupán, ha nemzésről van szó, és nem a féktelen hedonizmusról. Utódnemzés korlátozott élvezettel. „A cél: bölcs előírásokkal növelni és erősíteni az állam belső erejét.”[81] A 18. századra a népből népesség lesz, ami számon tartható adatokkal, változókkal, mint születési és halálozási arányszámmal, egészségügyi állapottal, termékenységgel, élettartammal és betegségek gyakoriságával rendelkezik. Demográfusok adatolják a születési arányt, házasságkötők átlag életkorát, törvényes és törvénytelen gyerekek születésének számát, a szexuális élet koraiságát és annak gyakoriságát, nőtlenséget és a fogamzásgátlást. Ekkor jelenik meg célzatosan a gondolat, hogy „amikor egy társadalom tartósan azt állítja, hogy jövője és gazdagsága nemcsak polgárainak számával és erényességével, nemcsak a házasságkötések számával és a családok szervezettségével áll szoros összefüggésben, hanem azzal is, ki-ki hogyan használja a nemi szervét.”.[82]

4. Anyaság

Ezt a fejezetet egészében az anyaságnak szentelem, ami a házasságot követő újabb meghatározó életszakasza egy nő számára. A szülés társadalmi szintre való helyezésével a női test ismét a figyelem középpontjába kerül, aminél csak az újszülött gyermekének neme kap nagyobb érdeklődést. Vizsgálni fogom a kitárulkozott női test változását a szoptatási idő alatt, majd az elválasztást követő hetekben. Látni fogjuk Georgiana neveltetését, ami személyiségét nagyban alakította, megemlékezek a nevelőnők helyzetére a 18. században. S végül egy kivételes anya és lánya közötti levelezés kerül bemutatásra.

4.1. Gyermeke született! […] a megelégedettséget kissé beárnyékolja az újszülött neme

A magán és a társadalmi szféra csak a 21. században jelentenek ennyire különálló területet, nem úgy, mint az a 17–18. században volt tapasztalható. Ekkor ugyanis a szülés körül nem volt semmi rejtegetni való, vagy intim, amit kizárólag csak a szűk család körében lehetett volna átélni. Egy gyerek születése az anya és az apa számára egyaránt járhatott társadalmi elismeréssel, s mint azt az Ideális feleség című fejezetben taglaltam, a női státusz eredendően testének adottságaiból adódott. Ha pedig a test szépsége előjogokat adott egy nőnek, pontosabban meghatározta helyét a társadalmi rendszeren belül, akkor a szülés során is elkerülhetetlenül a teste köré rendeződik a figyelem. Ahogy Liktor Eszter fogalmaz: „A test tehát ugyanúgy látható és nézhető a családi, intimszférában és a társasági életben; különbség a proxémikában, a nézés távolságában van.”[83]

Amikor Georgiana első gyermekének, kicsi Gee-nek adott életet, a doktoron és az ápolónőn kívül még Portland hercegnője, lady Spencer és a herceg is jelen voltak, hogy figyelemmel kísérjék a nyilvános szülést. A tanúk jelenlétét megkövetelte a kor, akik az újszülött nemével kapcsolatban felmerülő kérdésekre adhattak a későbbiekben egyértelmű választ. Ahogy ez történt is a hercegnő harmadik szülésénél 1790-ben. Lady Spencer Besst – mivel felmerült, hogy nem is Georgiana várandós, hanem Bess – Párizsba küldte az Operába, hogy mindenki láthassa, mindeközben pedig levelet fogalmazott meg a nagy tiszteletnek örvendő özvegynek, d’Ahrenberg hercegnőjének, hogy legyen független szemtanúja Georgiana szülésének. Az özvegy feddhetetlensége elég bizonyíték volt arra, hogy elhiggyék d’Ahrenberg kijelentését, a hercegnő életet adott első fiú gyerekének, Hartington őrgrófjának. A Cavendish család gratulációja őszinte ugyan, melyben Goergiana erőfeszítéseit dicséretre méltónak jellemezték, de Lord George szavaiból kiérezhető a csalódottság is: „nem túl gyakran van alkalmam ezt [fiú születéséért gratulálni] tenni.”[84]

A női test örök látszódásra ítélésében is mindig feszültség és önnön tehetetlensége mutatkozik meg. Elrejtheti magát egy asszony ruhái és festékei mögé, de egy újszülött számára még nem áll készen ez a lehetőség, s ez leginkább a világra jövetelének pillanatában érhető tetten. A szemtanúk vizslató tekintete elől – akiket kizárólag azért hívnak, hogy felfedjék a várakozók előtt a csecsemő nemét – nem tud elrejtőzni, kiszolgáltatott a számukra. A kicsi Gee világra jövetelénél ez a közelebbről való szemlélődés fedi fel (testi adottságának) hiányát, ami a férfi uralta társadalomban megkülönbözteti és negatívan érinti őt női jellegéből adódóan. Tehát a veszélyt a nézés közben ebben az esetben az okozza, hogy fény derül a gyerek női jegyére, amit „– főleg egy elsőszülöttnél – alapvető tökéletlenségnek tekintettek, […] hogy a nő nem férfi.”[85] Georgiana második szülését követően a sajtó gratulált a Devonshire háznak a régen várt trónörököshöz, ami elismerést váltott ki az emberekből, ám másnap az orgánum javította előző napi hírét, s újból gratulált, ezúttal már a kislányhoz, Harriethez. A korabeli újságok helyzete bizonytalan, a kicsi Gee születésekor nem tudták eldönteni, mint elsőszülött gyereknél a hercegnőnek gratuláljanak, vagy inkább a herceg felé érzett együttérzésükről tegyenek tanúbizonyságot. A Morning Herald végül a köztes utat választotta: „Rendkívüli örömmel tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy Devonshire hercegnőjének vasárnap reggel 5 órakor gyermeke született. […] az örömteli eseménnyel kapcsolatos megelégedettséget talán kissé beárnyékolja az újszülött neme.”[86]

Elisabeth Badinter kultúrtörténeti okokra helyezi a 17–18. században megélt elsőszülött nemét[87] illető problematikát.

4.2. Az új élet kezdetén

1775-ben lady Spencer negyedik gyerekének adott életet, Charlotte[88]-nak, akit „Édes, kicsi babának” nevez leveleiben. Az asszony maga szoptatta a kislányt, mellőzve az arisztokrata társadalomban vallott szemléletet, miszerint szoptatás alatt a nők elveszítik alapvető értéküket, szépségüket és fájdalommal is jár, valamint saját életüket teszik vele kockára.[89]

Georgiana sem bízta dajkára a kicsi Gee-t, maga szoptatta, amiről a Morning Post elismerően szólt: „a felső tízezer asszonyaitól oly idegen az anyai feladatok ellátása, s már az számít furcsaságnak, ha valaki ellenkező gyakorlatot követ.”[90] A Cavendisheknek visszataszító volt azonban, hogy a hercegnő a szokások ellen cselekszik s nem alkalmaz szoptatós béranyát, ahogy a többi arisztokrata nő is tette ekkor, többször vádolták Georgianát, amiről így ír édesanyjának: „azért becsmérlik a szoptatást, mert türelmetlenül várják, hogy fiúgyermeket szüljek, és azt hiszik, ettől képtelen leszek rá.”[91] Valóban ettől féltek a herceg hozzátartozói, ugyanis a század orvostudománya és moralistái is egyetértetek abban, hogy a terhesség és a szoptatás egész ideje alatt tilos a szexuális érintkezés. Ezt tovább erősítette az a tapasztalás is, hogy azok az asszonyok, akik mégis nemi életet élnek a szoptatás időszakában, terméketlennek bizonyultak.

A szoptatós dajka jelenléte egészen a 18. század harmadáig megszokott volt. A nők a szépségüket féltették, s mert kedvüket sem lelték a fájdalmat is jelentő szoptatásban, különböző módon apasztották el a tejüket – például gézzel leszorították mellbimbójukat, amit előtte kenőcsökkel kentek be. Ezt a módszert Bess is alkalmazta, amikor a hercegtől fogant kislányát titokban megszülte és rögtön el is választotta magától. A fel nem használt anyatej nagy fájdalmakat okozott neki, a tejfoltok pedig folyamatosan átütöttek ruháján, hiába tett gézlapokat melle köré.

A nők számára a dekoltázs és a vonzó keblek ugyanolyan fontosak voltak, mint a fehér bőr, vagy az egészséges haj. Még az sem riasztotta vissza őket a tejük elapasztásától, hogy gyakran okozott gyulladást a házilag készített kenőcs, ami komolyabb betegségekhez, akár tumorhoz is vezethetett. Az orvostudomány úgy vélte, hogy az anyatej az édesanya véréből keletkezett, így személyes tulajdonságait is átadja a szoptatás során a gyerekének. Így az ideális szoptatós dajka a húszas évei elején járt, csinos és szép bőrű lányok soraiból kerülhetett ki.

4.3. Gyereknevelésben „… a dicséret sokkal többet használ, mint a feddés.”

A Spencer szülők kivételesen sok időt és energiát fordítottak gyermekeik neveltetésére. Lady Spencer az indirekt meggyőzés eszközét vélte a leghatékonyabb módszernek, mellyel gyermekei akaratát és cselekedeteit felügyelhette – e metódus, miután elkerültek a háztól a gyerekek is hatékonynak bizonyult. Taníttatásukban John Locke[92] és Jean-Jacques Rousseau[93] eszméi domináltak, az ő műveiknek volt köszönhető az érzékenység kultuszának elterjedése is.

Georgiana neveltetése tükrözte szülei egyszerű, tisztességes elképzeléseit, ami egy kifinomult, de nem túlképzett, ám társaságban mindig helytálló viselkedést foglalt magában. Hétköznapokon különböző tudományokhoz kapott ismeretet a kislány, édesanyja különösen figyelt arra, hogy a nőiesebb képzettséget is megszerezze, mint a viselkedéstan, a vallás és a hárfajáték, illetve a gyakorlatiasabb ismeretekre is nagy hangsúlyt fektetett, mint a földrajz és az idegen nyelvek – francia, latin, olasz. Ezek mellett pedig tanult írni, rajzolni, énekelni és táncolni is. Lady Spencert örömmel töltötte el lánya érdeklődése a tudás megszerzése iránt, az etikettre való fogékonysága lenyűgözte, s éppen ezért itt is talált a legtöbb kivetnivalót Georgianában. A vallásra és a társasági életre való felkészítésben ő maga is hathatósan kivette részét, ami a nevelést illeti. Már Georgiana mellett kitapasztalta édesanyja, „hogy a dicséret sokkal többet használ, mint a feddés.”[94] E széleskörű ismeretnek köszönhető, hogy mint hercegnő képes volt új otthonában megállni a helyét később Georgiana anélkül, hogy bárki a segítségére lett volna, a protokollt és a hercegnői teendőket pontosan ismertetve vele.

Gyerekkorától formálódó művészi énje felismerte a lehetőséget a feltörekvő kezdő művészekben, számos segítséggel élt a számukra hercegnőként, bemutatóesteket szervezett nekik és jótékonysági bálokat, ahol visszavonuló művészek jelentek meg a kérésére. Száműzetése[95] alatt, 1792-től önképző tanulmányokba kezdett, figyelme a természettudományok felé fordult. Felelevenítette az olasz nyelvtudását, rajz és zenei ismereteit, valamint naplóírásba fogott gyermekei számára, amiket színes térképekkel és rajzokkal díszített, mellé politikai-történelmi – és személyes beszámolókat írva tette azokat még érdekesebbé. Minden vágya volt, hogy hazatérését követően gyermekei taníttatását felügyelhesse.

4.4. Nevelőnő a Devonshire ház gyerekszobájában

Lady Spencer féltékenysége és ellenszenve, amit Bess irányába tanúsított, az évek alatt sem szűnt meg, inkább csak fokozódott, annyira, hogy Georgiana hallgatásra kérte. Ám egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy bizalmasainak, Harrietnek vagy éppen George-nak a leveleiben ne tenne a nőre elmarasztaló kritikát és ne nevezné Georgiana házassági válságának egyedüli bűnösének. Hart születését követően lady Spencer megismerkedett és hamarosan szoros barátságot ápolt ki Seline Trimmerrel,[96] akit Georgiana – anyja heves ajánlására – felvett a gyerekek mellé nevelőnőnek. A hercegnő csak később tudta meg, hogy Selina nemcsak nevelőnőként érkezett a Devonshire házba, hanem azért is, hogy Besst ellehetetlenítse lady Spencer kérésére, valamint hogy a kúriában történtekről első kézből értesülhessen a nagymama. Georgiana tőle szokatlan módon tett szemrehányást egyik levelében édesanyjának Selinával kapcsolatban: „Erős a gyanúm, hogy Selina a te kedvességed által érzi felbátorítva magát olyan dolgokról beszélni, melyek kívül esnek hatáskörén. Kedves Anyám, nagyon jó véleményem van Trimmer asszony erkölcseiről, valamint tanítói képességeiről, azonban […] Ha valaha rájövök, hogy a gyermekek tanításán kívül másba is beleártja magát […] nem fogom engedni, hogy egy perccel is tovább maradjon a házban.”[97] E levelet Georgiana azután fogalmazta meg, hogy Hart szoptatását követően észrevette, hogy a gyerekszobába belépő Bess előtt a személyzet, Selinával az élükön, nem álltak fel s nem adták meg neki a megfelelő tiszteletet, amit egy vendégnek szokás a házban. Selina célzott sértése egyértelmű volt, hiszen Bess 1782-ben Charlotte – a herceg törvénytelen gyermeke – nevelőnőjeként érkezett a Devonshire házba, tehát nem volt több náluk, szolgálóknál.

Egy nevelőnő hatalmát példázza Selina viselkedése Georgiana száműzetését követően. Két évre a gyerekek teljes felügyeletét Selina vette át, majd a hercegnő hazatérésével nehezen tudta kontroll alatt tartani véleményét a helyes nevelést illetően, aminek következménye volt az állandó ellentét a hercegnővel. Noha Georgiana lelkesen számol be édesanyjának a gyerekekkel való találkozásról: „Láttam őket, láttam őket! Georgiana nagyon csinos. […] Harry továbbra is kövér, de bőre a lehető leghamvasabb hófehér. […] Hartingon gyönyörű kisfiú, de nagyon kegyetlen hozzám. A világért sem nézne rám vagy szólna hozzám.”[98] Tudta, hogy a távol töltött évek mély nyomott hagyhattak mind benne, mind gyerekeiben. A kicsi Gee-ben mintha régi önmagát látná, a kislány önbizalom hiányos, túlontúl érzékeny, Harryo ingerlékeny és zárkózott, Hart pedig nem ismerte fel, hozzászokott a szolgálók durvaságához, s ahányszor Georgiana ölbe próbálta venni, hisztérikus rohamot kapott. A kisfiú nevelőnője felügyelete mellett elkapott egy fertőzést, amit hónapokig nem vett észre sem Selina, sem más a gyerek közelében, így Harryo hallása, mivel nem kapott megfelelő kezelést, nagyban károsodott, ami a természetét ért deformáltságát magyarázhatja. Georgiana, hogy kompenzálja fia hiányosságát, túlontúl elnéző és kényeztető volt vele szemben, ami tovább súlyosbította az amúgy is szeszélyes gyerek egyéniségét. Az asszony Selinát tette felelőssé a betegségért, viszonyuk rendezésére hosszú éveknek kellett eltelnie.

4.5. Levelezés anya és lánya között, avagy „Ó, legkedvesebb Anyám, hogyan mondhatnám el neked?”

Szóltam már lady Spencer nem múló, avagy túlzásokba csapó rajongásáról lánya iránt, s Georgiana függéséről is az anyai elismerésért. A következő levelekből való idézetekkel kívánok rávilágítani arra a kivételes anya–lánya kapcsolatra, amire Foreman A hercegnőben szintén nagy hangsúlyt fektetett.  

Lady Spencer rettegte a pillanatot, amikor lánya számára már nem lesz a véleménye – burkolt ráhatása – olyan erejű, amitől ő maga pótolhatatlannak érezné magát, lányát pedig továbbra is saját tulajdonának tudhatná. Félelme megalapozottnak bizonyult, de nem a férjhezmenetelét követően igazolódott ez be, amikor is még így ír Georgianának kellő figyelmet fordítva a kölcsönös bizalmat és a herceghez való feltétlen elkötelezettségét hangsúlyozva: „Itt kezdődik el levelezésünk, kedves Georgiana, amitől több örömet remélek, mint amit csak kifejezhetnék. Ám ez az öröm elillanhat abban a percben, amint nem azzal a feltétlen bizalommal fordulsz, amit szívem megkíván. Tizenhét év fájó aggódás, fáradhatatlan odafigyelés a részemről, s részedről a legszeretőbb, leghálateltebb viszonzás minden bizonnyal elegendő ok, hogy engem a legelső helyre tégy. Nem a szívedben, hiszen az D.h-é, de barátaid között mindenképp.”[99]

Lady Spencer jól tudta és ismerte is lánya lelki gyengeségét, ami másokhoz túlontúl ragaszkodóvá, az érdekemberek számára pedig a végletekig kihasználhatóvá tette őt. Élete végén ismerte csak el, hogy mindaz a rossz, amit Georgianának a szemére vetett addigi leveleiben, nagy részben az ő bűnei és engedékenységének következményei voltak. Az általa írt levelek egyikéből idézek, melyben nem Georgianát kritizálta adósságai és nem törődöm életvitele miatt, hanem önmagát átkozta: „Sosem fogom magamat felmenteni, amiért oly rossz példát állítottam eléd, amit te túlontúl is hűségesen követtél.” Majd később hozzáteszi: „inkább arra hallgass, amit mondok, mint arra, amit teszek.”[100] A felvilágosodás szellemében terjedő gyereknevelés egyik kikötése volt, hogy a szülőknek jó példával kell gyermekeik előtt állni, tanulásukat ezzel tudják legodaadóbban segíteni.

Georgiana hercegnőként való bemutatkozása félelmet ébresztett édesanyjában, aki a ton züllött világát és embereit mélységesen megvetette. S hogy lányát a ton vezetőjeként ünneplik még Londonon kívül is, teljes kiábrándultsággal töltötte el. Ugyan Georgiana nem számolt be olyan részletességgel minden cselekedetéről édesanyjának, ahogy azt ő várta s kérte még levelezésük elején a kölcsönös bizalomra utalva, az újságok és lady Spencer barátainak beszámolói alapján volt oka az aggodalomra, mikor a következőket fogalmazta meg lányának: „amikor mások rávesznek, hogy kilépj saját egyéniségedből, s egy másik, számodra idegen szerepet játssz, az álruha alatt nem könnyű rád ismerni.”[101] 

Sokat számított a hercegnőnek az édesanyja véleménye, amit barátaival kapcsolatban is még azelőtt kikért, minthogy a társadalom előtt vállalni merte volna az új kapcsolatait. Nem volt ez másképpen lady Melbourne-nel sem, akit őszintén megkedvelt, de tudta, hogy anyjának mennyire ellenszenves lesz a lady, ha megtudja, hogy a ton egyik vezéregyénisége. Jól gondolta, az idézett levelet egy nagyobb veszekedésük után fogalmazta meg bűnbánóan, könyörgően lady Spencernek: „Ünnepélyesen kérlek, legkedvesebb Mama, hogy bocsásd meg nekem lady Melbourne-nel kapcsolatos mai hevességemet. Biztosíthatlak róla, hogy minden, amit megtudtam róla, olyan jó és igaz, s felém mindig oly mélységesen barátságos és segítőkész volt, hogy szerencsétlenül éreztem magam látva, milyen rossz véleménnyel vagy róla. Remélem, nem fogod ellenezni vele való barátságom, amit oly fájdalmas lenne megszakítanom.”[102] Lady Melbourne volt az egyetlen, akit elfogadott lady Spencer lánya mellett hosszas gondolkodás és viszálykodás után. Féltette a helyét Georgiana mellett, nem tudta elviselni, hogy a bizalmasi szerepkört elrabolhatják tőle, s lánya kicsúszik a felügyelete alól. Ám, ahogy gyerekként, úgy most is megtalálta a legmegfelelőbb módot arra, hogy lányát magához láncolja, méghozzá a hálával, amivel engedélyt adott e barátságra. „Látod, legkedvesebb Anyám, milyen boldogan mesélek neked mindarról, amihez úgy gondolom, hozzájárulásod adod. Oly nagy örömöt jelent nekem, ha bármi olyat teszek, amivel kedveskedhetek minden édesanyák legjobbikának.”[103] Bess-szel azonban képtelen volt megbékélni lady Spencer, látta a legnagyobb riválisát benne, s bárhogy próbálta elszakítani lányától, lehetetlen feladatnak bizonyult, ami kapcsolatukat is megmérgezte Georgianával.

Való igaz, hogy Bess sok kárt okozott anya-lánya viszonyában, ám ha a következő levélrészletet áttanulmányozzuk, láthatjuk, hogy talán Bess megléte nélkül is képes volt lady Spencer tenni azért, hogy a hercegnő a legféltettebb titkait már ne rá, hanem másra bízza. A hercegnő huszonötödik születésnapjára írt köszöntése: „Életed veszélyes ösvényén elkerülhetetlenül felhalmoztál egy nagy kupac hasznavehetetlen szemetet; gyomot gyűjtöttél virágok helyett. Annyira a nyilvánosságnak élsz, hogy képtelen vagy saját lelkeddel törődni.”[104] Georgiana megtörten válaszolt mindezekre a vádakra: „június hetedike adott neked egy leánygyermeket; egy vadat, mihasznát, nemtörődömöt, aki sok bánatot, aggodalmat okozott neked, de mégis a tiéd. S olyan, kinek szíve vágyik és merészel is: merészli remélni, hogy jóvátehet mindent.” Később még ezzel egészítette ki bűnbánó levelét: „A véremmel is le tudnám írni, legkedvesebb Anyám.”[105]

4.6. Egy szerető anya születése

Szociológiai tényeket tekintve nagy általánosságban elmondható, hogy a gyerekekkel való attitűd a 17. században távolságtartó, érzelmi kötődéstől mentes és idegen. Ezt a fajta szülői magatartást magyarázzák a járványokkal és a korai, nagy számú gyermekhalandósággal, amit az anyák úgy tudtak a legkönnyebben feldolgozni, hogy ha az újszülöttről sokáig szinte tudomást sem vettek. Az, amit ma anyai féltésnek, ragaszkodásnak vagy szeretetnek ismerünk, nem létezett ekkor ilyen formában. Változást a 18. század hozott, főleg felsőbb körökben figyelhető meg a gyerekek játékszerként való kezelése. Kicsi és lelketlen babák a felnőttek kezei között, akikkel csak addig foglalkoznak, amíg szórakoztatnak. E habitus és gondolkodás ellen a reneszánsz moralistái emelték meg hangjukat, mint például Crousaz:  „Úgy bánnak a gyermekeikkel, ahogy azok a babáikkal bánnak. Szórakoznak rajtuk, amíg mulatságosak, naivak és apró szórakoztató dolgokat csacsognak. De ahogy korban növekednek és komolyabbá válnak, önöket [azaz a szülőket] már nem érdeklik többé. Elhagyják őket, ahogy a babákat dobják el az emberek.”[106] Az új, szerető anya képe a 18. század végén rajzolódik ki. A gyerek az anyja figyelmének kivételezettje, akiért hajlandó lemondásokra, s ezentúl önnön boldogsága elé képes helyezni őt.

5. Befejezés

Reményeim szerint sikerült valamelyest közelebb hoznom a 17–18. századot gondolkodásában, életszemléletében és mindennapjaiban. Egy olyan kor volt ez, amiben ugyanúgy jelen volt a szeretet – ha a szerelemre, ha az anyaira gondolunk is –, mint ma, csak jellegéből adódóan teljesen más fogalmi társításokkal létezett. A házasság és gyerekvállalás más prioritásokkal bírt, ami a férfi és nő közötti kapcsolatot is egyértelműen meghatározta hosszú időre, illetve az ő elfoglalható helyüket is a társadalmon belül.

Georgiana fiúgyermek utáni vágyakozása a századot uraló eszméhez vezethető vissza, ahol az elsőszülött nemének nagy jelentőséget tulajdonítottak. Noha szerette gyermekeit, hozzá is az elsőszülött kicsi Gee állt a legközelebb. Anyja halálakor így búcsúzott tőle lánya: „Ő, én szeretett, imádott elhunyt anyám, valóban mindörökre elbúcsúzol tőlem? Nem láthatom többé angyali arcod, s nem hallhatom többé áldott hangod? Neked, akit oly gyengéden szerettem, neked, aki […] a legjobb anya voltál, most azt mondom: Isten veled!”[107] Georgiana nőiségének megélése férje oldalán feleségként, majd anyaként s Bess jelenléte szeretőként és barátként rávilágított a 18. század szerelmi életének összetettségére.

Nőként a társadalom előtt megélt hercegnői státusza egy olyan világba is betekintést engedett, amibe ritkán van alkalmunk ennyire közvetlenül belépni. Foreman interpretálásában ugyan Georgiana a szenvedő nőt testesíti meg, akinek nemcsak a környezetével, hanem önnön magával is nap mint nap meg kellett küzdenie, s mégis mindig bukásra van ítélve. Ugyanakkor az írónő a sorozatos kudarccal és a társaságban elért sikerrel mégis hőssé emelte az asszonyt. Érdekes, hogy mennyire esendőnek látta a hercegnőt Foreman, szinte már úgy ír róla, mintha személyesen ismerhette volna: „Jól emlékszem, amikor Georgiana először jelent meg előttem: azt álmodtam, hogy bekapcsolom a rádiót és hallom, amint egyik költeményét meséli. […] Későbbi álmaimban mindig tünékeny alakként jelent meg: mint aki jelen van, de számomra elérhetetlen.”[108] Ez a látni akarási szándéka jelenik meg akkor is, amikor a hercegnő festményeit figyeli s úgy ír róluk A hercegnőben, mintha Georgiana élne, pedig csak a vászon, amit láthat. Állítólag a híres Gainsborough-portré[109] az, ami a leghűebben tudta ábrázolni a hercegnőt, de Foreman – mintha valóban tudná, hogyan is nézhetett ki Georgiana – hozzáteszi: „a festmény mégsem hűen ábrázolja vonásait: szemei erősebbek, szája nagyobb volt.”[110]

A hercegnő óriási kihívás volt a számomra. Bízom benne, hogy meg tudtam mutatni a benne szereplőket valójukban, tetteiket a háttérben zajló normák és elvárások mentén értelmezni önmagamtól is érzelmileg függetlenítve. Úgy gondolom, sikerült rávilágítanom a 17–18. század jellegzetes attitűdjeire, ami ugyan egy férfiakat előnyben részesítő társadalmat foglalt magában, mégis a nő az, aki köré e dolgozatot építettem. Tettem mindezt azért, hogy lássuk, A hercegnőben egyaránt teret kapott a női társadalom története a férfiak világa mellett, így a nők jelenléte és nélkülözhetetlensége mindezek tükrében már vitathatatlan.

6. Köszönet

Dolgozatom zárásaként szeretném megköszönni témavezetőm, Dr. Bódi Katalin lelkiismeretes munkáját, a felém tanúsított mérhetetlen türelmét és segítőkészségét. Tanácsai és meglátásai irányítottak akkor is, amikor teljesen elvesztem a temérdek információban. Optimizmusa és lelkesítése nélkül ez a dolgozat valóban nem készülhetett volna el.

Köszönettel tartozom anyukámnak, aki megteremtette számomra azt a biztonságos hátteret és szeretetet, amit tanulmányaim során magam mögött tudhattam, valamint türelmét és megértését, amit irányomba mutatott a dolgozatom elkészítése ideje alatt is.

Köszönet apukámnak, mert a tudat is elég volt, hogy büszke lenne rám.

7. Bibliográfia

1. Amanda Foreman, A hercegnő, Bp., Partvonal Könyvkiadó, 2009.
2. A művészet története: A rokokó és a klasszicizmus, Bp., Magyar Könyvklub, 2001.
3. Bókay Antal, Önéletrajz és szelf-fogalom dekonstrukció és pszichoanalízis határán, =  Írott és olvasott identitás – Az önéletrajzi műfajok kontextusai, szerk. Mekis D. János és Z. Varga Zoltán, Bp., L’Hartmann Kiadó, 2008.
4. Carlotta Lenzi Lacomelli, A rokokótól a XVIII. század végéig, Bp., Corvina, 2007.
5. Claude Dulong, A szerelem a XVII. században, Bp., Gondolat Kiadó, 1974.
6. Niklas Luhmann, Szerelem–Szenvedély: Az intimitás kódolásáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1997.
7. E.H.Gombrich, A művészet története, Bp., Glória Kiadó, 2002.
8. Elisabeth Badinter, A szerető anya: Az anyai érzés története a 17–20. században, Db., Csokonai Kiadó, 1999.
9. Hadas Miklós, A modern férfi születése, Helikon Kiadó, 2003.
10. Lajta Edit, Hogarth, Bp., Corvina Kiadó, 1965.
11. Liktor Eszter, A testre vetett tekintet: Madame de Sévigné a női testről, In.: A Vörös Postakocsi folyóirat. szerk.: Rezeda Kázmér. Nyíregyháza, 2008/Tél
12. Michel Foucault, A szexualitás története I. – A tudás akarása, Bp., Atlantisz Könyvkiadó, 1996.
13. Philip Lejeune, A napló mint „antifikció”. (in: Írott és olvasott identitás – Az önéletrajzi műfajok kontextusai, szerk.: Mekis D. János és Z. Varga Zoltán, Bp., L’Hartmann Kiadó, 2008.)
14. Pukánszky Béla–Németh András, Neveléstörténet, Bp.–Szeged, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., 1996.
15. Szávai János, Irodalom, fikció, autofikció. (in: Írott és olvasott identitás – Az önéletrajzi műfajok kontextusai, szerk.: Mekis D. János és Z. Varga Zoltán, Bp., L’Hartmann Kiadó, 2008.)
16. Világirodalom, Akadémiai Kiadó, 2005. főszerk.: Pál József

---

[1]              A ton Angliában egy szűk körű csoportosulása az elit rétegnek. Véleményük mérvadó volt, az ő ízlésviláguk határozta meg a 18. századbeli mindennapokat a felsőosztályban, amit a középosztály igyekezett követni. Hangjuk a divat, a művészetek, és az évszakos trendekben mutatkozott meg. Sajátos felfogásuk, miszerint a férj és felesége a nyilvánosság előtt nem mutatkozhatott sokáig együtt, a feleségnek pedig kötelessége elfoglaltságot találnia magának a férje távollétében. Ilyenkor a nő kártya– és teadélutánokra járhat, sétálhat a parkban, bálokon szórakozhat. Henry Fielding szerint, aki a tonon kívül maradt, az „senkinek számított Angliában, kivéve körülbelül 1200 embert.”

                Amanda Foreman, A hercegnő, Bp., Partvonal, 2009, 59.

[2]              Uo., 495. o.

[3]              Uo., 7. o.

[4]              Uo., 11. o.

[5]              Uo., 7. o.

[6]              Uo., 125. o.

[7]              Uo., 272. o.

[8]              Francia kifejezés három ember együttélésére, akik szexuális kapcsolatban is vannak egymással. Uo., 226. o.

[9]              Uo., 219.

[10]             Uo., 10.

[11]             Claude Dulong, A szerelem a XVII. században, Bp., Gondolat, 1974. 10.

[12]             Uo., 67.

[13]Niklas Luhmann, Szerelem – Szenvedély: Az intimitás kódolásáról, Bp., Jószöveg Műhely, 1997, 95.

[14]             Uo., 100.

[15]             Uo., 97.

[16]            Michel Foucault: A szexualitás története I. – A tudás akarása, Bp., Atlantisz Könyvkiadó, 1996. 23.

[17]             Dulong, i. m., 23.

[18]             Foreman, i. m., 225.

[19]             Uo., 225.

[20]             Uo., 226.

[21]             Uo., 238.

[22]             Uo., 220.

[23]             Uo., 221.

[24]             Uo., 262.

[25]             Uo., 264.

[26]             Arthur Calder-Marshall szerint a hercegnő betegsége „endokrin mirigy alapú, egyoldali kóros szemgolyó kidülledés” vagy „szemüregi gyulladás” Uo.,380. Látása erősen sérült, aminek következtében a hercegnő visszahúzódó, társaságot egy időre kerülővé vált.

[27]             Uo., 385.

[28]             Uo., 164.

[29]             Irodalmi levelezéséről híres francia arisztokrata, élt 1626–1696

[30]             Uo., 212.

[31]             Uo., 181.

[32]             Uo., 447.

[33]             Dulong, i. m.,  9.

[34]             Uo., 30–31.

[35]             Uo., 29–30.

[36]             Foreman, i. m., 19.

[37]             Korának egyik kiemelkedő naplóírója.

[38]             Uo., 60.

[39]             Uo., 101.

[40]             Uo., 39.

[41]             Liktor Eszter, A testre vetett tekintet: Madame de Sévigné a női testről, A Vörös Postakocsi,

2008/Tél, 30.

[42]             Uo.,

[43]             Foreman, i. m., 101.

[44]             Uo., 36.

[45]             Uo., 38.

[46]                            Liktor, i. m., 29.

[47]                            Uo.

[48]             Uo.

[49]             Foreman, i. m., 20.

[50]             Uo., 28.

[51]             Uo.,25.

[52]             Uo., 26.

[53]             A szívem a tiéd. Őrizd meg jól. Uo.

[54]             Uo.

[55]             Uo., 38.

[56]             Uo., 39.

[57]             Uo., 55.

[58]             Uo., 55.

[59]             Uo., 20.

[60]             Harriet 1791-ben szélütést kapott, amitől fél oldalára teljesen lebénult, hónapokig Georgiana gondoskodott róla, 1796-ban pedig Harriet ápolta a látásában sérült nővérét.

[61]             Uo., 111.

[62]             Az elnevezés a 18. század Angliából származik, ahol a nők egy kisebb része olyan összejöveteleket tartott, ahol megoszthatták egymással a tudományok és művészetek iránti gondolataikat egymással. A 17. század francia précieuse-ökhöz hasonlatos műértő nőtípusai. Maga a „kékharisnya” kifejezés az egyik tag, B. Stillingfleet kék színű harisnyája nyomán keletkezett.

[63]             Uo., 93.

[64]             Patriarchális jog, mely szerint a férjnek jogában áll feleségét megverni, de csak akkor, ha a bot nem vastagabb, mint a férfi hüvelykujja.

[65]             Julia férjének öngyilkossága egy 1775-ös öngyilkosság újraértelmezése, Damer asszony férje hasonló módon lőtte fejbe magát egy vendéglő szobájában adósságai miatt.

[66]             Uo., 93.

[67]             Uo., 103.

[68]                            A 18. században élt az apa azon törvényes joga, mely a gyerekek felügyeletéről szólt. Különválás után az apánál maradtak, nem pedig az anyánál.

[69]             Elisabeth Badinter, A szerető anya: Az anyai érzés története a 17–20. században, Debrecen, Csokonai, Kiadó, 1999. 32.

[70]             Uo., 32.

[71]            Udvari, polgári emberek hétköznapi életének jellegzetes eseményeit dolgozza fel, figyelembe véve a kor történelmi hátterét és a korszakot meghatározó stílusirányzatokat egyaránt. Míg Franciaországban leginkább a gáláns udvari élet jelent meg, addig Angliában a moralizáló jellegű témákat preferálták a festők.

[72]             1697–1764, grafikus, festő, rézmetsző, a karikatúra atyja. Stílusjegyét nagyban meghatározta az angol népi művészetből merített elemek használata, a régi katedrálisok gótikus szobrai és a miniatúrák esetében alkalmazott egyszerű formák, valamint a rokokó jellegzetes pasztellszíneinek kezelése.

[73]             A tematikailag összefüggő képek egy ciklust alkotva mesélnek el összefüggő történeteket, amelyeknél Hogarth figyelembe vette a kulturális szokásokat.

[74]             A művészet története: A rokokó és a klasszicizmus, Bp., Magyar Könyvklub, 141.

[75]             Egyes kutatók a festő ezen sorozatának motívumait egészen az olasz reneszánsz irodalmáig tudták visszakövetni, körülbelül kétszáz évvel Hogarth előtt is kedvelt téma volt az olasz költészetben a kurtizán és a szerelembe esett fiatalember tragikus történetének ábrázolása. Lajta Edit, Hogarth, Bp., Corvina,, 1965, 16.

[76]             Függelék 1. képe

[77]             Függelék 2. képe

[78]             Lajta, i. m., 19.

[79]             Függelék 3–5. képe

[80]             Függelék 6. képe

[81]         Foucault, i. m., 27.

[82]             Uo., 28.

[83]             Liktor,, i. m., 35.

[84]             Foreman, i. m., 314.

[85]             Liktor, i. m., 35–36.

[86]             Foreman, i. m., 169.

[87]            „Az apának minden leánygyermekkel hozományt kell adnia, anélkül, hogy bármit is jövedelmezne neki […] a leány valóban nem nagy üzlet szüleinek […]. Az anya gyengédségének és büszkeségének kincsestárát legidősebb fia számára tartogatja, az atyai örökség, és – amennyiben szülei nemesek – a címek egyedüli várományosának.” Badinter, i. m., 71. o.

[88]            Az orvostudomány fejletlensége és a nagyszámú csecsemőhalandóság áldozata lett Charlotte egy

                éves korában, ahogy az 1779-ben ötödik gyerekként megszületett Lousie is. Ő csupán néhány hetet élt.

[89]             „értékes tápanyagot vonnának meg maguktól, amelyre feltétlenül szükségük van önmaguk megőrzéséhez”. Emellett „a túlzott idegi érzékenységre hivatkoztak: a gyermek sírása zavarná őket. […] A szoptatásról úgy hírlett […], hogy eltorzítja a mellett, és a mellbimbókat puhává teszi. Sokan nem akarták testük ilyesfajta romlását kockáztatni, és inkább dajkához fordultak.” Uo., 74–75. o.

[90]             Foreman, i. m., 170.

[91]             Uo., 170–171.

[92]             Locke a gentleman ember neveléséről híres, a tehetős családok gyermekeinek szellemi és fizikai egészségét hirdeti. Szemléletének középpontjában a boldogsághoz és tudáshoz való jog áll. Erkölcsi és vallási nevelés, olyan fiatalok az eszménye, akik a nagyvilágban széles tudással képesek boldogulni önmagukra találva.

[93]             Rousseau boldog és szabad embert akar a gyerekből nevelni. Pedagógiai hatása az Emilben teljesedik ki, a gyerek fejlődési szakaszát öt periódusra osztotta, melyekhez külön-külön rendel az Emilből egy-egy fejezetet, „könyvet”.

[94]             Uo., 26–27.

[95]             1791–1793-ig Georgianának a Charles Grey-el folytatott viszonya után, melyből megszületett Eliza Courney, távoznia kellett a Devonshire házból, amíg a herceg nem dönt békülésükről vagy válásukról. Ez idő alatt külföldön járt a hercegnő, tanulmányait folytatta, régi barátaival vette fel újból a kapcsolatot, s mindeközben kicsi Geenek írt rendszeresen levelet.

[96]             Az ő édesanyja volt Sarah Trimmer pedagógus, aki több moralizáló és erkölcsi jellegű könyvet írt a gyerekeknek. A vallás és a józan ész diktálta nevelést preferálta, aminek terjesztését lányára, Selinára hagyományozott.

[97]             Uo., 322.

[98]             Uo., 361.

[99]             Uo., 50.

[100]            Uo., 128.

[101]            Uo., 61.

[102]            Uo., 78.

[103]            Uo., 80.

[104]            Uo., 146.

[105]            Uo., 147.

[106]            Badinter, i. m., 59–60.

[107]            Foreman, i. m., 482.

[108]            Uo., 8.

[109]            Dolgozatom fedlapján látható.

[110]            Uo., 19.

8. Függelék

William Hogart: Divatos Házasság ciklusa:

A fedlap Gainsborough portréja:

: