2012. április 22., vasárnap

Pearl dreams

Size: A/5
Pencils what i used: Milan 2B, Lyra 5B, mechnaical pencil 2B
My facebook.
Have a great day!

Bye
Nana

2012. április 21., szombat

Na, miért?

Sziasztok!

Baromira nem akartam időt és helyet szánni ennek a bejegyzésnek, de az agyam folyamatában önti el valami oda nem illő, amit nem írnék le, mert méltatlan hozzám is.
Nagy rajzosokról tudni illik, mennyire önérzetesek, féltik a saját "művészetüket", s a nagy missziójuk közepén teljesen meghasonlanak, egy-egy könyör-kiállításért tövig nyalnak másokat, amire magasból teszek egészen addig, amíg nem én leszek az ostoba, mert öt perc halálra unt, állandóan uazt a három képet ismételgetett kiállítási lehetőségre nem kezdek el csaholni, pitizni. S félreértés ne essen, hosszú hónapok, évek alatt sem tettem ezt a pofára menő dolgot szóvá, mert úgy gondoltam, ha én leszarom az ilyen nullsemmi két órás kiállításokat (mondjuk erősen vitába szállnék, ma mi számít kiállításnak, s mi pofavizitnek) és becsületes alkotóikat, akkor ezt viszont is elvárhatom. Nem tudok olyat becsülni, aki becstelen, tisztelni olyat, aki hazudik és mástól lop, s legkevésbé jópofát vágni ahhoz, akit emberségéből kiszakadtnak tartok. Lehet mondani, mekkora arcom van nekem is, meg noname emberként milyen könnyű erről ugatni egy hülye blogon. Csak az a helyzet, hogy én ezt a legkisebb szégyenérzet nélkül is nyíltan merem vállalni. Azaz, vállaltam nem régen. Meglepő, mikor a műmosolyt (amit szinte látom, ahogy a tükör előtt gyakorolva van órákon át) fagyosan hárítom és rögtön a tárgyra térek, igaz? :) Gondoltam, mert nincs a finomkodó lélek hozzászokva, h ha valakit mocskolnak az lendületből visszacsap személyesen, amikor nem lehet kihátrálni és vállalni (kellene) a tettek következményét. És valószínűleg az is szar érzés lehet, ha egy jöttment senki nem kér olyan kiállítási lehetőségből, ami után egy életre elkötelezetté kéne válnia.
Jónak gondolt alkotók mára annyira picinykék lettek előttem, pedig emlékszem az első találkozásokra, beszélgetésekre. Őszintén tudtak gratulálni, véleményt formálni és kérni.... persze, rohanó világ, ha akarsz valamit, növessz nyelvet. Nevetséges az egész, lassan már mindenkinek egyértelművé lesz, ezek a kiállítások mennyit is érnek, a legrosszabb, s számomra a legfélelmetesebb,h az alkotók fel sem fogják, h ezzel a saját személyük (és hitelességük) kérdőjeleződik meg. Megéri? Megéri, h rajzolj, de őszintén már ne kapj rá visszajelzést senkitől? Hogy a barátok elforduljanak, mert már nem te vagy. Mocskolni, másokat bemártani, megfelelő helyen szépeket mondani az megy persze. 

S itt megint előjön, miért nem leszek soha igazi művész. Mert nem leszek, ha megszakad a szívem sem. S itt nem a kórházi eseményekre gondolok, mert hiszem, h ha valamit akar az ember, akkor azt eléri, idővel, akarattal, gyakorlással. Hanem arra, hogy képtelen vagyok felvenni ennek a világnak azt az ezer arcát, ami nélkül képtelenség érvényesülni. Persze, a világ is ilyen, munkahely stb... de a munkahelyemre bemegyek, kikapcsolom az agyam, gépi üzembe átváltok, aztán hazajövök és itthon vagyok. Egy ennyire teli érzésekkel, hatásokkal gazdag világban ezt nem tudom megtenni. Azért rajzolj, hogy boldog légy, rajzold ki magadból... 
Összevisszaság van a fejemben, és persze csalódottság. Saját magam vetem ki ebből a világból, mert képtelen vagyok felvenni a ritmusát. Most is bánt ez, de inkább csak fásultság az egész. Mert nem igaz, h mindig a jóság győz, hogy minden a helyére kerül és kiderül mindaz, ami hátulról kavarja a dolgokat. Oh, dehogy igaz. S nem is az irigység beszél belőlem, én tökéletesen megvagyok elégedve azokkal a megnyilatkozási lehetőségekkel, amiket kapok, bőven ritkák ahhoz, h mutassak újat, és pontosan gyakoriak, h ne tűnjek el azok előtt, akik nekem számítanak. Kb minden ötödik rajzom teszem fel facéra vagy DA-ra, és ez is jó nekem. A megrendelések nem segítik a művészt kialakulni bennem, de abban igen, h a lehetőségét megteremtsem a későbbiekben... de mit is beszélek, pár sorral fentebb összegeztem, h sose leszek igazi alkotó. Csak azt tudom, h minél több szenny vesz körbe, annál csalódottabb vagyok. És ugyan néhány tiltva törlés, hájdolás csodaütésre szebbé tudja tenni a napot, az addig okozott károkat nem lehet eltüntetni. Lassan már azokra is kétkedve tekintek, akikért eddig a tűzbe mentem volna és legbelül tudom,h még most is megérdemlik. Azt hiszem, nem körülöttem történt a változás... én változtam, nagyon sokat.

2012. április 19., csütörtök

Titokládika

Sziasztok!!

Nem tudok szép bevezetést, csapok a közepébe rögtön. Az előző posztban emlegetett ládikám megérkezett , nagy a boldogság...:)
Kábé, mintha Karácsony lett volna, úgy bontogattam kifele a hatalmas dobozból a meglepetést.
Hamar rájöttem melyik ragasztó hol kezdődik, végződik, úgyhogy a kikészített (mert biztosra mentem bizony) konyhakésre nem is volt szükségem. Cinkos mosollyal adta ide a postás bá is, aki kocsival kihozta hozzánk... szerintem, ha a lépcsőig beinvitálom simán jött volna. El nem tudta képzelni, mi lehet benne, nem egy szokványos csomagot hozott, forgatta a kezében, mielőtt átadta. Na meg, mikor megláttam egy halk sikítás is kitört belőlem, amin csak vigyorgott.
Itt van teljes egészében egy kép a ládikáról. Azt hittem (nem tudom, miből és miért gondoltam egyébként), hogy sokkal kisebb lesz. Olyan A/5-ös könyvnagyságra számítottam, alig tudtam behozni a dobozt, mikor a kezembe adta a postás. Az ebédlőasztalt beterítette, hihetetlen! Nem is tudom, a nagysága, vagy a szépsége kápráztatott el hamarabb....
És a lakat... hát ezen most sem tudok napirendre térni :)) Fából, kézzel... jó, mondjuk nem mintha egyszerűbb lett volna maga a láda, de a lakat!!!!
Nem is tudom, most egyszerre van boldogság rajtam, meg bűntudat is, mert miért is kaptam ezt az óriási ajándékot? Egy rajzért.... kicsit igazságtalannak érzem. Ha csak papámra gondolok, ő mennyi időt töltött egy kosár felett (persze, idős volt már, több idejét elvette, hogy engem akart megtanítani a dologra,  pedig ki se látszottam a földből, mint maga a munka), de nem felejtem el a fáradt tekintetét, nehézkes mozgását. Szívesen átvinném most neki, hogy megmutassam, elhallgassam, mit tudna róla mondani és észrevétlenül térjen át a fiatalságára, meséljen és meséljen...
Mindenesetre, reggel a sok könyv és jegyzet között ébredtem, szörnyen rossz érzés fogott el. Egészen idáig. A szakdolgozat leadását követő estén (IGEN!! Leadtam:D) kibontott borból még jutott mostanra, úgyhogy megünnepeltem az új jövevényt a családba. És már azt is tudom, mit fog nekem őrizni hosszú-hosszú időkig :)

Köszönöm Alex, nagyon hálás vagyok érte, a tehetséged előtt továbbra is hódolok:) Kívánok neked minél önfeledtebb és kreatívabb alkotói pályát, a magánéletben pedig nyugalmat, elsimerést és boldogságot. Megérdemled!:)